LÉLEKVESZTŐ (kisregény)
Útvesztő
1. FEJEZET: RÖGÖS UTAK - úttalan utakSokak biztatására úgy éreztem, viszontagságos életemet megírom, Gyepes Judit néven, s álnevekkel, ál-helységnevekkel, de ennek már nincs jelentősége. Nagy regényt akartam írni, de fogytán az erőm...
Célom, hogy megmutassam, a poklok legmélyéről is fel lehet jönni. Hiszem, hogy a szeretet ereje felemel a gödörből, amikor már te is tudsz segíteni, s mászni próbálsz kifelé! Ez a regény azoknak szól, akik adnak még egy esélyt a boldogságnak.
Ám addig hosszú, nehéz utakat kell megjárni, elviselni szörnyűségeket, túlélni a halált is.
Reményem, hogy sikerül elbeszélnem könyvemet, szeretettel mindazoknak, akik velem tartanak ezen a szenvedéssel, megaláztatással, kilátástalansággal, könnyekkel teli úton a végső megnyugvásig, sok fellángoló reményen és buktatókon keresztül.
Előre is köszönöm velem tartó olvasóimnak a kitartást.
Koraszülöttként, nagyon betegesen jöttem világra, éppen-hogy csak életben maradtam. Voltam torokgyíkban, szamárköhögésben, himlőkben, rengeteg tüdőgyulladásban és sok-sok fülfelszúráson estem át. Anyám odaadott csecsemőként nagymamámnak, hogy vigyen le Csabára az "ellenforradalom" elől, mert apám ávós tiszt volt. Öt kiló voltam, és öt hónapos. Mesélték, hogy féltett engem talán anyám alkoholista apámtól, aki elette előlem a bébipapit is, az ő apja pedig fejre-ejtett, s nálunk lakott még apám TBC- s nővére is. Talán valóban szeretett a maga módján anyám.
Vagy csak azért születtem, hogy otthagyhassa a soproni egyetemet, ahol titokban bukásra állt, pedig a tíz testvér közül csak őt tudták taníttatni. A terhességgel kicsikart esküvő jól jött. 1956.-ban láttam meg a napvilágot. De mi-végre?
Három éves korom körül már vannak emlékeim. Rettegtem az ószeres, a jeges ordítozásától, hiszen azt mondták, ha rossz leszek, elvisz. Féltem a rossz emberektől, mert azt mondták, félni kell. A száradni felakasztott ruháktól az ajtóra, este a sötétben nagyon féltem, embernek hittem, árnyékuk borzasztó volt. Iszonyodtam az ágy alól majd kibújó rossz embertől, a csótánytól, hogy belém mászik. Tata csaknem mindig betegen feküdt jajgatva, idegzsábája volt, amikor jól volt, kivitt a határba, mert lovas finánc volt. Rengeteg élmény volt, pipacsot és búzavirágot szedtem, ültem tata nyakában is. Egyszer találtam egy birkafejet, és haza akartam vinni. Máskor fenékbe döfött egy kecske, átestem a kerítésen. Másszor pedig megkergetett egy dühös gúnár. Attól is viszolyogtam, hogy a potyogtatós WC.-ből kimásznak rám a nyűvek, kukacok. Mamikával meg eső után gombászni mentünk az erdőbe. Tapostuk a sarat, cuppogó, zöld füvet, lila lóherék és sárga pitypangok vettek körül bennünket úttalan utakon, néhány kutyatej már fehér csillagos gömböcskét viselt, ha óvatosan téptem ki, elfújhattam. Szárából fűztünk láncot, és a szarkalábakon ha minden kis szívecskét óvatosan lejjebb húztál, csörgött, ha megráztad. A kutyatejtől fehér-nedves keserű lett a kezed. Keserű lett a szájam is, ha rettegve arra gondoltam, hogy én is úttalan út mezsgyéjén járok, ha meghal mamikám, mi lesz velem?.A pipacsot megnyálaztam, és számra ragasztottam. Egy nap katicabogarat gyűjtöttem gyufaskatulyába, este az ágyban nézegetni akartam, kimásztak, és alvás közben sokat belenyomtam az ágyneműbe, új párnacihát kellett felhúzni, dunnahajat, lepedőt, nagyon összeszidtak érte! Húsvét előtt tehénlepényt szedtünk, mert nagytakarításkor azzal kentük fel a konyha földjét gyönyörű szürke simára, ezt aztán lehetett sikálni is.
-Kisjányom, ne kóricálj itt össze-vissza, mert meglásd, beleesel a szép nedves padlóba, öltöztethetlek át, megütöd magad, és kezdhetjük újra a mázolást!
-Nem esek én el, vigyázok!
Persze, hogy elestem, és nekem kellett ügyesen, puszta kézzel újrakenni. A gyönyörű mama-varrta új ruhácskám csupa kosz lett, másikat kellett felvenni, ezt kimosni gyorsan szegény mamikának.
A szobában kicseréltük a szalmát a szalmazsákokban, hogy friss ágyban aludjunk. Én mama és tata mellett aludtam egy ágyban, mert még ott lakott Kati nagynéném, aki nagybeteg volt, hatalmas szívműtéten és több agyi embólián esett át. Mátyás nagybátyám, aki inasiskolába járt, hogy lakatos lehessen, és mindig egy tankönyvvel a kezében le-s föl sétált a szobában, és a lámpa alatt lehúzta a fejét. Velünk élt még Marika nagynéném, aki tizenhat éves volt, három műszakban dolgozott a szövőgyárban, és terhes lett valakitől.
-Édes jányom- szólt hozzá mamukám:- amikor megjött az első piros betűs ünneped, Klári nővéred adott felkötőket, és elmondott mindent, igaz?
-Igen, mama.
-Azt is megmondtuk ezerszer, vigyázzál a férfiakkal, így van?!
a.. Igen, mama.
b.. Mariskám, ha mán megestél, aranyom, mé nem mégy férjhőn az apjához?
c.. Nem szeretem mán, mama.
d.. A Sadri elvesz majd akkó?
e.. Igen, mama.
f.. Na, addig itten lakhatol, senki se bánt, de kell a fizetésed. Majd én varrok néked ruhát.
g.. Igen, mama- és mind a ketten sírva megölelték egymást, azután megtörülték arcukat a kötőjük aljába, és dolgoztak tovább.
Ma is emlékszem a dunna szagára, a kandliból kitöltött tej illatára a csuporban, a szövött rongyszőnyegek csíkjaira, Pannika nénire, aki Panni robogón járt ki oltást adni nekem hason fekve az ágyon. Nem bírtam enni, mama óránként, kanalanként etetett lisztlevessel. Emlékszem, ahogy tatukám reggelente pödörte nikotintól sárga bajuszát, ilyenkor nem volt szabad hozzászólni. Ahogyan koppasztottuk a tyúkot az udvaron forró vízben, amitől én rettegtem, és a szagát sem szerettem. Hogyan eresztettük ki vérét egy tányérba, ahogy mamukám lábai közé szorította a tyúk hátrafeszített testét. Emlékszem a hagymás vér sülő illatára és finom ízére. Mama megtanított levestésztát gyúrni, a gyúródeszkát beliszteztük, ráöntöttük közepére kúposan a lisztet, közepébe mélyedést nyomtunk, és beleütöttük a tojásokat. Nagyon gondosan gyönyörű két félgömböt gyúrtunk belőle, beliszteztük, és konyharuhával letakartuk kicsit pihenni. Azután az elsőt elkezdtük vékonyra nyújtani a nyújtófával, finoman, el ne szakadjon, ki ne lukadjon. Ha mégis megszakadt, befoltoztuk. A nagy karika tészta utána pihent az abrosszal letakart Zinger varrógépen. Mikor a második karika meglett, az elsőt újból rátekertük a nyújtófára, s kettévágtuk, majd elkezdtük hajszálvékonyra szeletelni. Ezt csak bekötött fejjel és fehér kötényben szabad volt csinálni. Nehéz volt ám, de jó! Gyakran sütöttünk lekváros papucsot is, töpörtős pogácsa tésztájából kockákat kell vágni, és közepére az a kemény szilvalekvár, amit mamu nyáron eltett agyagedényben a hűvös spájzba. A tésztakocka két sarkát ráhajtani, s már sülhet is! Mama is már akkor is nagyon beteg volt, cukorbaj, ízületi gyulladás begörbült, göbös ujjakkal, néha megcsapkodta-dörzsölte vizes csalánnal, hogy ne fájjon annyira.
Karácsonykor elővettük a féltve őrzött díszeket, a picuri gömböket és a piros pöttyös-kalapos gombákat. Na és a fenyőillat!! Biztosan elragadott a fantáziám, mert határozottan emlékezem, hogy láttam a Jézuskát, aki egy fiatal néni volt barna fejkendőben, és összeszidtak, hogy ne hazudjak.
-Judit, ha hazudsz, megver az Istenke, de ezt nem szabad apádéknak elmondani, mert elvesznek tőlünk!
-Hol van a Jézuska?
-mindenütt. Ő lélek, és mindent tud, mindent lát.
-és hogy ver meg?
a.. lásd, most is elesté, csupa seb a lábad.- Okítgatott mamikám.egy napon Mariska halkan nyögdécselve, két kézzel fogva nagy, kerek hasát, elindult szenvedő arccal mamikával a kórházba. Nagy- sokára jött haza mama, mondta, Öcsike megszületett, nemsoká hazahozzák, és akkor hat hétig Mariska lesz velünk, mert mamának be kell járni a TSZCS-be normába dolgozni, zárszámadáskor legyen munkaegység, mert kell a pénz. Később, mikor már meg voltam magam is, anyámék felvittek hozzájuk vissza.
Ezalatt mama konyhalányként keresett pénzt.
De mindig beteg voltam, hát mamukámék eladták a házat, és felköltöztek Debrecenbe, hozzánk, hogy rám vigyázzanak. Tatukám vitt mindig a városkertbe sétálni, s egyszer nagy vihar jött. Dörgött az ég, villámlott, rettenetesen féltem, hogy belém csap. Szakadt az eső, sötét lett, csurom egy víz lettem. Az úton letört faágak hevertek. Bementünk a zöld WC-be, és a WC-s nénivel beszélgettünk, megtanított, hogy kézmosás után minden egyes ujjamat külön alaposan meg kell törölni. Tatukámnak megszúrta egy rozsdás esernyőnyél a lábát, egyre rosszabbodott, mígnem levágták combközépnél a lába szárát.
Én akkor csak azt tudtam, hogy nincs több séta, de a mesék megmaradtak, csak most én ültem az ő ágya szélén. Fából kis állatokat is faragott nekem. Amíg kórházban volt nagyon rossz volt, a nagybeteg Kati nagynéném vigyázott rám, amíg mamukám takarítónőként dolgozott, és én csak sírtam és sírtam egész nap, ő bezárt sötét pincébe, féltem tőle nagyon. Ha elvitt mama munkahelyére,- nem tudtam, hogy nem szabad- a zárakon a pecsétet gyurmának nézvén, összenyomorgattam, nagy baja lett belőle mamukámnak. Hazafelé sírtam a hídon, mert éreztem, hogy le fog szakadni alattam, sírtam a fehér ajtóknál, mert azt hittem orvosi szoba, a fehér ruhás nőknél, mert azt hittem, orvos, és mindig kikaptam Katitól. Apámtól is rettegtem, részegen szörnyű volt. Józanul is olyan iszonyú szemekkel nézett rám ő is, és nagynéném is, hogy nem mertem rájuk nézni. Anyám is sokszor nagyon megkínzott, mert nehezen tanultam meg nevünk, címünket, telefonszámot, és egyszer későn jöttek értem, s bölcsődebusz körözött velem a dadussal késő estig, utána éjfélig ismételgetnem kellett az adatainkat. Anyám a fürdőszobából kiabált ki, és ha rosszul mondtam, hozzám vágott valamit.
Az asztal alatt szerettem elbújni. Egyszer Kati vitt sétálni, és találkozott egy bácsival, akinek otthonról vitt ételt, bevittek a moziba, és annyira féltem a borzasztó gyilkosságos filmtől, hogy befogtam a szemeimet, a bácsi meg úgy puszilt meg, hogy nyelvét a szájamba dugta.
Egy nap Kati bevette az összes gyógyszerét. Jöttek a mentők, ő úgy feküdt az ágyán, hogy kezei lelógtak a földig, sírt, és kimosták a gyomrát egy hatalmas gumicsővel. Iszonyatos volt! Megint nagybeteg lettem, és mama levitt vissza Csabára, egyik gyerekéhez, de a vonaton végig sírva sikoltoztam nagy lázasan, hogy "ugye apu nem jön utánunk, ugye nem?!! mindenki haragudott rám, hisztisnek mondtak, hogy jól el kéne verni, hol azért sírtam, oltsák el a lámpát, fáj a szemem is, hol azért, gyújtsák meg, félek a sötétben, és egy bácsi megfojtott egy nénit, láttam!!
Szörnyű belegondolni, milyen lehetett az az érzés anyám kilenc testvérének, hogy én vagyok a kedvenc unoka, miattam költöztek mamáék hozzánk, de ha baj van, ők segítenek.
Anyáméknak le kellett költözniük Szőregre, mert apámat az alkohol miatt oda helyezték a TSZ-be főkönyvelőnek. Sajnos engem is levittek magukkal, pedig betegre sírtam magamat.
Szőregen először albérletben laktunk egy idős házaspárnál, én nagycsoportos óvodás voltam.
Egyszer nagyon beteg lettem, belém kényszerítették a szalonnát, és éjjel összehánytam az ágyat, amiben hárman aludtunk apámmal, anyámmal. Reggel nem hitték el hogy nem kakáltam be. Nagyon kikaptam, és büntetésből kidobták azt a húsvéti tojást, amit nagymamám nekem festett világoskékre, és volt rajta egy kis ház. Borzasztó volt. Később egy udvar közepén álló omladozó, gerendákkal kitámasztott szoba-konyhában éltünk. Én kétszer jártam a nagycsoportot, mert év-vesztes voltam. Az óvodában is nagyon rossz volt, és az óvodába-járás is, mert időre haza kellett érnem, gyakran eltévedtem, és kérdezgetni kellett az embereket, hány óra van, és hol vagyok. Az első osztályban mindig szidott a tanítónő, mert hosszú hajammal levertem a mögöttem ülő ceruzáit a padról. Egyedül nem tudtam befonni, ezért anyám fejemre rakott egy fazekat, és körbevágta a hajamat. Iszonyú volt, de a legrosszabb az volt, hogy az ünnepségen verset kellett szavalnom, és anyám a forró nyárban matrózkabátban küldött el, elájultam, és a tanítónő levette rólam, egy szál kombinéban kellett elmondanom a verset. Egyszer anyám sebtében felöltöztetett, kézenfogva elrohantunk a TSZ-irodába, és két napig ott voltunk bezárkózva, a szeneskannába pisiltünk, ott volt az elnök, apám, és a feleségek, gyerekek. Kint az egész falu vasvillával, kaszával, mert nem kaptak pénzt.
Az első osztály elejét két iskolában kezdtem, mert a régi megszűnt, újat építettek, de félévkor visszaköltöztünk Debrecenbe, s így sok viszontagság után a harmadik iskolában fejeztem be az első osztályt.
A költözködés napján is nagyon beteg voltam, az új lakás házmestere megengedte, hogy náluk feküdjek, aludjak, felutazni meg két férfi között a teherautón utaztam. Ettek, nekem nem készített anyám, hát nekem is adtak. Alig voltam túl egy kórházban töltött kanyaró,(anyám nem látogatott, és nem is jött csak két nap késéssel értem, már úgy nézett ki, visznek állami gondozásba, a vonaton meg aludt, s nagyon féltem, hogy túlmegyünk.) már középfül és tüdőgyulladásom volt, és elő voltam jegyezve ÉBREN mandulaműtétre. Boldogság volt, hogy nagymamámék is abban a lakásban laktak, két nagy szoba nekik,( én is velük lakhattam) és két nagy szoba erkéllyel anyáméknak, cselédszoba, spájz, konyha, előszoba, fürdőszoba, wc, hosszú gang, telefon. Apám párt fejes, ávó-s, munkásőr volt. még kettő pincénk is volt, és óvóhely a pincében. Egy este az apám rettenetes részegen jött haza, nekem tüdőgyulladásom volt, és köhögtem nagyon.
-Ki az ágyból, egyáltalán, mit keresel itthon, mért nem vagy kórházban?!-
-Én csak.-
-Ide leülsz - mutatott a kirántott székre.
-Ha köhögni mersz, lelőlek!- és rám fogta két kézzel munkásőrpisztolyát.
Rettegve, fulladozva, zokogva vártam, mi lesz..Anyám sírva, szótlanul állt. Arra nem emlékszem, hogy leájultam a földre.
Az iskolában reggel megkérdezték, ki kér kiflit.
Én nem tudtam, hogy negyven fillér, kértem. Szerettem az egyik kiflit úgy enni, hogy óvatosan lefejtettem a külsejét, és előbb megettem a héját, azután a belsejét. Év végén azután nem adták ide a bizonyítványt, mert tartozásom volt. Sírtam, nem mertem otthon elmondani. Összevissza hazudoztam, de csak kiderült az igazság, és jól kikaptam. Egyszer meg megtetszett hogy láttam leírva, Néhai Nagy Pál, és az iskolában is volt több gyereknek három neve, hát minden füzetemre, könyvemre ráírtam: Néhai Gyepes Judit. Mikor meglátták, sírva-nevettek, és elmagyarázták, nem úgy van az, de pénz kellett új vignettákra. Évközben megvolt a szörnyű mandulaműtét is, és mégis 4.5-re végeztem. Nagyon-nagyon fájt az operáció, előbb becsaptak, hogy nézzem meg, csak bespriccelnek a számba orvosságot a tűvel, hogy ne fájjon a műtét, azután várnak amíg elzsibbad a torkom, és csak akkor kezdik el a mandulámat kivenni. Mégis nagyon megszúrták a torkomat sok helyen, és mégis nagyon fájt minden, sírtam nagyon, ne hisztizzek, azt mondták. Kedvenc játékom az volt, hogy nyomtatott betűkkel kimásoltam a meséket a mesekönyvemből, és álmodoztam, egyszer én is írok mesekönyvet. Felolvasni is nagyon szerettem. Egyszer nagyon rossz voltam, hisztiztem, hogy reszelt kekszet kérek reszelt almával, és nem csinálom meg magamnak, és szegény mamám sírt, elmondta anyámnak, és akkor eltiltottak tőlük, egy idegen családhoz kellett járnom ebédelni, és hazaküldtek amikor már anyámék otthon voltak, borzasztó volt. Titokban találkoztam mamával, adott enni, és kávészemeket kellett elrágnom, hogy ne érezzék meg a leheletemen a kolbászt. Adott pénzt, de anyám megtalálta, és be kellett dobnom a levélládán. Vendégségek voltak este, és ha túl sok kekszet ettem, kikaptam, már azt sem tudtam, mit szabad, és mit nem. Másnap a sok edényt el kellett mosogatnom hideg vízben, mosogatószer nélkül.
Volt, hogy mama megsajnált, és titokban kiadogattam a szennyes edényt, meg a szennyes tornaruhámat, és kimosta helyettem, és visszaadta a kis-ablakon. Egyszer a tornaruha mosóvizébe kölnit öntöttem, mert a dorkó szaga benne maradt, észrevették, és százszor le kellett írnom, hogy többé nem leszek rossz. Németóra helyett néha beszöktem mamukáékhoz. Rájöttek, hogy az a család templomba visz, és ezért újra megengedték, hogy mamáéknál lakhassak. Végtelenül örültem! Nagyon-nagyon jó akartam lenni! Mindent jól csinálni, hogy soha többé ne válasszanak el.Ne legyen több sikoly! Ne kelljen többé úttalan utak rögös emelkedőit taposnom lukas cipőmben, köröznöm csak céltalan, minél később érjek haza.
Haza? Hát mi volt nekem az otthon?
Kati nagynéném egyszer ki akart ugrani az ablakon, ezt elmondani is lehetetlen.
Nem tudtam folytatni az emlékezést a borzalomtól. Ahogy ott lógott két lába fennakadva az ablakpárkányon, teste kívül, és én lebénulva álltam, mamát hívtam azután , amikor végre meg tudtam szólalni úgy, hogy hang is jöjjön ki a torkomon. Tata odamankózott, mami is, én is, és húztuk vissza, húztuk és húztuk, mígnem bent volt már egészen. Sírtunk csak mindnyájan.
Kati lehülyézte édesapját, ő pedig meg akarta ütni a mankóval.
Megpróbáltam visszaemlékezni szép dolgokra, PL: amikor hanyatt feküdtem régi pici házunk kis kertjében a fűben, s a frissen leszakított illatos paradicsomba haraptam, csorgott leve az arcomon. Egyszer kékítőt tettem a töltőtollamba, egyszer meg haj-hamvasítót, hogy szépen írjon.(Nagymamámnak gyönyörű hófehér haja volt, arra kellet egy-egy pici hamvasító néhanapján.) A Nap belesütött szemeimbe, szikrázó színes képeket láttam, mint a kaleidoszkópban, ami máig kedvenc játékom gyermekeknek. Ahogyan sétáltunk mamu testvéréhez mamukával a" Körözs alatt", szomorúfűzek hajtották ránk fejüket, levelükkel simogattak. A pici vályogház kemencéje és az almárium, rajta illatos birsalmák sorakoztak. Élt még mamikám kilencven éves anyukája, és én hittem, mama száz évig fog élni, és én-nálam fog lakni, férjemmel mindenben kiszolgáljuk, és ő csak pihen, és sétálni visszük erdőbe, és mindent megkap, amit csak kíván. Az unokáimnak pedig ugyanolyan jó nagymamájuk lesz, mint ő, és gyermekeimnek nagyon jó édesanyja leszek.
A fal felé fordulva heverőmön fekve csillogó "aranyakat" kapartam ki a falból, a beázás foltjaiban állatokat láttam. Elterveztem, milyen ruhákat adok gyerekeimre, ha az Északi - sarkon dolgozunk, a trikótól a bundáig, sorra vettem minden ruhadarabot, még színüket is elképzeltem, mintájukat, anyagukat, mindent.
Tatukámmal néha lementünk a templom előtti térre, s ott lestük, vagy az erkélyen, hogy apu részegen dülöngél haza, lámpavasakba kapaszkodva, ki-kiesve az úttestre, s egy este megint szörnyűség történt: apu ordítva betörte a vitrinablakot, üvegcseréppel felvágta anyu és az én csuklómon az eret, az ablakon kiabáltunk ki segítségért, rendőrért, mentőért, elvitték aput, de hamar visszaengedték. Még aznap éjjel leíratta anyuval, hogy hajnal háromkor lelövi tatát, mamát, Katit, anyut, engem, és önmagát. Elaludt, s mi óvatosan átszöktünk a munkásőrségre segítséget kérni, befogadtak, de reggel visszaküldtek, csak a pisztolyt vették el. Apu rálépett tatu egyetlen lábára, ágyban nyögött szegény, s nekem kellett vigyázni rá.
-Tata, ne halj meg, ugye nem halsz meg- sírva hajtogattam, rettenetesen féltem.
-De meghalok, kisonokám, nem akarom már ezt.
-Mi lesz velem, én szeretlek, tatukám!
Úgy hittem, én egy szörnyszülött vagyok, mert esténként elképzeltem, hogy egyszer apám és anyám utaznak együtt vonaton, a vonat kisiklik, ők meghalnak, én intézetbe kerülök, és ott jó leszek, és mindenki nagyon szeretni fog, és a tanítónéni örökbe fogad, és jobban fog szeretni, mint a saját lányait, mert én jobb leszek, és minden munkát elvégzek rendesen.
Nehéz a múltidézés. Mondták sokan, ne írd azt a naplót, Judit, belebetegszel! Viszont én úgy érzem, ha meg tudom írni, el tudom fogadni, akkor túljutok a nehezén, előre szeretnék menni, s óriási kövek állják utamat, nem látok mögéjük, megtorpanok, átmászni nagyon nehéz lenne, de ha kis darabokat hasítok le belőlük, elhordom őket, nyitott utam lesz jelenhez, s kissé később: jövőhöz is! Bár öreg, beteg vagyok, tanulok, írok, az élethez kell többek között ez is.
Visszatérek gyermekkoromhoz.
Nemsokára ismét költöznünk kellett. Az új lakások egymás mellett voltak, mamáékkal mi az egyszobásba, anyámék ketten a kétszobásba. Általában egy héten egyszer jött anyám látogatni, leszidni mindenért. Nagyon féltem szüleimtől, és attól, hogy ha rossz leszek, át kell költöznöm hozzájuk, hiszen nagyon kevés volt mamáék pénze. Ezért cipekedtem boltból, piacról, ahol már alkudni is megtanultam. Mostam is, a teknőbe a ruhákon a mosófazékban felforralt víz gőzölgött, leöntve barna káliszappannal, lúggal, és legvégül az öblítővízbe a fehér ruhákat kékítővel tettük hófehérré. Nem szerettem mosószappanra cserélni a gyűjtögetett avas zsírt, féltem attól a bácsitól ott lent a büdös, zsíros pincében a félhomályban. Mosó-szapannal mostunk hajat és lábat, szódabikarbónával fogat, és ecetes vízzel öblítettük le hajunkat hajmosás után, hogy fényes selymes legyen és kimenjen belőle minden szappan.
Hajat mosni mama segített, és egyszer ő azt mondta, hajtsam előre a fejemet, de én hátravetettem, és belefolyt nyitott számba a feloldott szappan, szegény mamukám úgy megijedt, hogy megehettem ott a kádban az egész tepsi épp kihűlt túróslepényt. Több agyi embólián átesett Kati nagynénémet megerőszakolták, és nem szólt, egy kisleányt és egy kisfiút szült, a kisleány meghalt. Ettől kezdve még több munkám lett, babapelenkázás, öltöztetés, fürdetés, orvoshoz vinni, nehéz volt nagyon. Azt hittem, most már mama őt szereti jobban. Tatával lejártunk a sarki padra, és ő gyakran odaszalajtott emberekhez, kérdezzem meg, nem bajai véletlenül? Így tett szert beszélgetőtársra. Sohasem zártuk az ajtót, így esett meg az a történet, hogy a fölöttünk lakó véletlenül benyitott, és tata éppen a bejárat előtt nyomott el mankóval egy szúnyogot a mennyezeten, szegény ember meg azt hitte, le akarja ütni, és úgy elkezdett ordítva rohanni fel a lépcsőn, hogy a két kanna szén csak úgy dőlt kifelé kannáiból. Hiába volt mamámnak a sok szép szava, tata csak gyártotta a mennyezeten a véres szúnyogtetemeket. Szipka szurkálót meg a söprűből kellett kihúzni, ez volt az én feladatom.
Amikor anyám megint egy büntetésből eltiltott mamukáéktól, náluk kellett laknom. Szörnyű volt! Át akartam mászni az erkélyen, vagy kibontani a falat a cserépkályha mögött, a kis-ablakon pedig ki is másztam. Egy gumibaba lófarkával kopogtam át a falon, meglátszott a helye, ezért is nagyon kikaptam. Egyszer egy ismerősével anyámnak boltba kellett mennem, jött szembe mamikám, és én ijedtemben lehülyéztem. Soha nem bocsájtom meg magamnak! Ez borzasztó!! Féltem nagyon a sötét kukatárolóban, ezért, az első emeleti pihenő aljában kiöntöttem a szemetet a földre. Anyám ehetetlen ételeit pedig kiöntöttem az ablakon.
Csavarogni kezdtem egy lánnyal, és azt hittem, ha kabátot cserélünk, nem ismer meg senki.
Elkaptak, és megint büntetésből százszor leírni, hogy jó leszek.
-Judit, te vagy a legrosszabb lány a világon! Mit csináljak veled??? Kövér disznó vagy, mulya, semmirevaló, az életben soha nem leszel jó semmire, mint az apád, csaló, hazug, gyilkos leszel, kígyót melengettem a keblemen!!! Lusta dög vagy, soha nem lesz férjed, soha ne verjen meg az Isten egy gyerekkel!!!-
Rettenetes átok volt ez. Soha nem hevertem ki! Melyik keblén melengetett ő? Mikor? Én soha nem hívhattam fel barátnőt, engem sem engedtek fel játszani valakihez, nem volt szabad az utcán beszélgetni senkivel. De mamáékhoz végül visszaengedtek, előtte még ajtókat kellett lemosni, és játékom egy kaucsukbaba volt, és könyvek. Egyszer apám a kedves könyvem kemény hátlapjából kivágott karikákat a villanykapcsolók köré, pedig én nagyon vigyáztam a könyveimre, kincseimre.
Ha előbb port töröltem, s utána söprögettem, az volt a baj, de ha fordított sorrendben csináltam, az volt a baj.
Szegény beteg Kati nagynéném is egyszer könyveimet a szennyes-vizes vödörbe dobta, pokoli volt az az érzés.
Nyolc éves voltam, amikor apámék elváltak, és apám Kecskemétre költözött. Anyám elcserélte kisebbre a lakást jó távol a mamáéktól, ez jó volt! Néha mama rám parancsolt, látogassam meg anyámat, és volt, hogy be sem engedett, a kis-ablakon át szidott, hogy hogyan nézek ki, stb, és hazaküldött, hogy dolga van. Elcsábította egy házaspár férj tagját, és hiába írtak neki a nagylányai esedező levelet, hogy engedje vissza apukájukat, ő még azt sem hagyta, hogy meglátogassák egymást. Abbahagytam a csavargást, otthon dolgoztam és tanultam, tatával sakkoztunk, kártyáztunk. Mindig tata nyert, de csalt is, és én mindig elhittem. Ha esetleg mégis nyertem, százszor utánaszámolt, magyarázott, káromkodott, azután fütyülve játszott tovább. Leengedtek az udvarra, elébe jártam mamának a gyárhoz, hazafelé cipeltem amit vettünk, tatával jártunk a ház melletti padra. Éles fehér törmelékkővel volt felszórva a fű melletti kicsike tér a paddal, ha elestem az elkuncsorgott mankókkal féllábon ugrándozva, bizony nagyon komoly sebeket kaptam. Egyszer mama diannával leöntötte, elájultam.
Nagyon vágytam egy gumiból készült kicsike néger babára, hosszú fekete hajjal, hogy fésülgethessem, nagy fogadkozásokra mama megvette. Volt hát egy kicsi nyugalmasabb időszak, hogy tanulgassam: mi a jó és a rossz, a fekete és a fehér.
II. Fejezet
FEKETE ÉS FEHÉR
Mamukám egyszer fekvőbeteg lett. Na, megállt az élet. Mi lesz most velünk, ha nem segít senki? Mert, hogy anyám nem segít, az biztos. Szegény kis mama tüdőgyulladást kapott, magas lázzal, és anyám persze nem segített.
Ahhoz, hogy egy kislány, egy csecsemő, egy féllábú idős ember, egy beteg asszony, és egy nagybeteg valahogy meglegyen, Csabára kellett levelet írni haza, ki tudna feljönni segíteni.
Mariska nagynéném jött, lelkesen. Igen ám! De két hetes csecsemővel, s hat éves kisfiával együtt. Ugyan, hová is tette volna? De jó lelkével nem nézhette a mi kínlódásunkat. Így aztán jött a két kolonccal. Sajnos csecsemőjét Kati nagynéném leejtette a padlóra, két hétig feküdt a pici a klinikán. Megrázó esemény volt, bár kislányként felfogni ezt igazán nem tudtam. Mi Öcsivel néha nagyon jót játszottunk, de a pici lakásban mindig idegesítően útban voltunk. S én, a világtól való félelmeim miatt nem voltam egy könnyű eset. Így visszagondolva bizony sok kemény percet szerezhettem a családnak a folytonos nyafogásaimmal. De moziba elengedtek, a Csipkerózsikára. Óriási élmény volt! Voltunk a vidámparkban is. De az valahogy nem érdekelt engem. Nem teljesen fogtuk fel az otthoni helyzet súlyosságát, akkoriban még bele is lehetett könnyen halni kétoldali tenyérnyi tüdőgyulladásba, és mellhártya is. A csöppség is lehetett volna örökre agy-sérült. De aztán mamukám felépült, a kisbaba meggyógyult, tata leutazott Csabára nyaralni testvéréhez, nyugodtabb lett kicsit az élet. Kati is sokat volt kórházban. Miután a másodikat kijártam, anyám rögeszméje lett, hogy télen-nyáron szakszervezeti gyerek üdülőbe küldjön üdülni két-két hétre. Nekem nagy bűnöm volt, hogy nem örültem, sőt, féltem nagyon. De ugyan, mitől is nem féltem én akkoriban?
De nem volt mese, mennem kellett. Én is azt mondtam, amit mamikám szokott, amikor nagyon el van keseredve: " mennék én inkább lé a fődrű, ki a világbú."
Az első hely, ahol üdültem, szülinapomat, karácsonyt, szilvesztert is magába foglalta. Hatalmas hó, hózivatarok. Nagy hideg, és én nem mertem szánkózni sem. Se jégen csúszkálni, semmit, rendes meleg ruhám nem volt, jó magas hócsizmám se.Vacogva dideregtem, és ámultam a csodás tájon. Szidtak félelmeimért, kinevettek, hogy a hógolyótól is rettegek, de jobb volt álldogálni toporogva, és csodálni a havas fenyőket, melyek időről időre leráztak magukról egy adag havat, hogy férjen az újabb adag a helyükre. Az óriási hegyek fehér csúcsa nézett rám mindenünnen, ahogy forogtam önmagam körül. Fák, fehér bokrok néztek rám kikukkantva hófehér bundájuk alól. Csikorgott lábaim alatt a hótakaró. Jégcsapok csillogtak és könnyeztek a déli napsütésben a fenyők ki-kibukkanó zöldjéről függve, bizony foga volt a napnak. Szinte látom magam, az elhízott, ügyetlen, örökké rettegő kislányt. (Mamikám azt mondta mindig: "Az a tiéd, amit megeszel, majd ha beteg leszel, lesz mibű léadni, né törődjél te séhová" ) Nagyon vártam naponta a levelet, mi van otthon mamáékkal, ki segít? Hiányzott reggel a cikóriakávés tejbe aprított száraz kenyér, délelőtt a pirított cukor tea. Kenyérhéjat aprítottunk bele, hogy barnább legyen, kesernyésen édes. Délután forró zsírban megmártott kenyeret ettünk vöröshagymával, este meg zsíros kenyeret fokhagymával. Hát emiatt a szegénység-szülte ételek miatt híztam én el jó kövérré, százhetvenkét centihez hetvenöt kiló.
Itt az üdülőben azt sem tudtam sokszor, mit tettek elém, s hogyan kell megenni. A vasárnapi kakaóhoz tejszínhabot adtak külön kis tányéron, és azt hittem én tudatlan, hogy vaj, rákentem a kalácsra. Mindenki fetrengve röhögött rajtam. Vacsorára spenót volt első este, s a mellettem fekvő lánynak nem hitték el, hogy nem bírja megenni, belé kényszerítették. Az egészet az én ágyamra hányta. Nagyon sajnáltam szegényt, és féltemben, nehogy velem is ez történjen, mindent megettem. Szegény kislány sírt akkor éjjel, de leszidtak minket, amikor vigasztaltam.
Otthonról azt írták, mamika nem bírta egyedül, tata leutazott a testvéréhez. Ott ápolták az ishiászát. Csoda érdekesnek találtam, hogy bátyjának olyan baja is volt, hogy ha vérzett az orra, kórházban tudták csak elállítani.
Rettenetesen sajnáltam tatát, mert minden nap kiment a nővér oltást adni, és számomra ez borzalmas volt akkor.
Ott az üdülőben egyszer sírtam, és a pszichológusnő azt mondta, örüljek, mert családom van, ő nevelőotthonban dolgozik, és tudja, milyen borzalmas, ha egy gyereknek nincs családja. Hát ezután nagy nehezen visszafojtottam könnyeimet és panasz se hagyta el a számat.
Kötelező éneklés, rajzolás, torna, tánc, és sok- sok gúnyos kiröhögés. Nos, ezek voltak az én ünnepi ajándékaim. Micsoda félelmetes világ vett körül! Csak innen látom, ebből a távolságból, hogy nem a világ volt az oka. Kizárólag az én bezárt gyerekkorom.
Kötelező volt bugyi nélkül aludni, ezt iszonyú csapásként éltem meg. A mi családunkban nagy volt a szigor. Ilyen szégyenteljes viselkedést szinte el se tudtam addig képzelni. A közös tusolás is rémálom volt, vágytam tisztálkodni, de igyekeztem elbújni, hogy ne kelljen mások előtt meztelenkednem. Jaj, nagyon szégyenlős kislány voltam!
Mikor hazaértem, mamika a hófehér hajával, fekete, foltozott házi ruháinak egyikében, a belészúrt elmaradhatatlan ziherejsztűvel, egészen összeaszott. Hatvan évével nyolcvannak látszott. Három elemit járt, de rengeteget olvasott, mert már alig bírta a munkát.
Hoztuk a gyári könyvtárból a sok könyvet, mert én is sokat olvastam. Katin szegénykén úgy lógott a gönce, hogy rossz volt nézni, kezei nem engedelmeskedtek, de nem nagyon engedett segíteni. Tata hazajött, ő erős, magas ember volt, a lakásban is sapkát hordott kopasz fején.
Szobánkba az öt ágyon kívül csak az asztal a székekkel, egy sifonér, és a varrógép fért, nem is volt más egyebünk. Ha jött családtag, én a földön aludtam. Inkább, mint bekéretődzek anyámékhoz. Egyszer ott volt két nagybátyám, s a kemény föld miatti pityergésem miatt egyik szállodába ment aludni éjnek évadján, másikuk azt mondta, soha be ne tegyem lábamat hozzájuk. Mama szomorú volt, sírt is, és én ezt soha el nem felejtettem. Nem szóltam, nem ettem, és amikor legközelebb lementünk vonattal, én kint leültem az árokparton, úgy kellett berángatni. Már a vonaton is csak ettem egyenként a csomag mazsolát, fájlaltam derekamat a négy órás úton, és mindenáron ki akartam hajolni a nyitott ablakon. Kikönyörögtem ugyanolyan hálóinget, mint mamáé, és sajnos leejtettem a táskát, mamika csodás sötétzöld -imakönyv- alakú kulacsa eltörött, pedig ajándékpálinka volt benne, és elázott minden, a szép hálóingek is csupa bűz. Mamikám hálóingén sárga alapon voltak a piros rózsák, enyémen fehéren, és mindenáron cserélni akartam. Csodálatos -őszibarack formájú hamvas, gesztenyével töltött-süteménnyel vártak. Furcsa volt, hogy nagybátyám evés közben is ivott vizet, és azonnal evés után is.
Időközben tíz éves elmúltam, és anyám egyszer azzal jött, aludjak náluk egy este, Béla bácsi nem lesz otthon. Szomorúan mentem. Mondta anyám, üljek be egy kád vízbe, s bejön beszélgetni. Féltem, ugyan mi sül ki ebből? Hát elmagyarázta, hogy hamarosan nő leszek, mi vár havonta, hogyan kell vattát használni, naptárba írni, és ha érintkezek fiúval, akkor gyerekem lesz. Nem mertem én kérdezgetni, le voltam sújtva. Bizony három hónap múlva piros lett az alsóneműm. Kati vattájából téptem, odatettem, és imádkoztam, ne AZ legyen még, valami más betegség legyen.Sajnos AZ volt, és én ügyetlen voltam, mégis másik fehérneműm is foltos lett, hálóingem is, és engedtem rá a forró vizet, de nem jött ki, akkoriban a vastag pamut rózsaszín bugyikat nehéz volt mosni, vízhólyagos lett kezem, majd kifakadt, égett, vérzett. Mit tudhattam én, hogy hideg vízbe kell áztatni. Kínomban odatettem vizesen a szennyesek közé. Mama észrevette, s ő is elmondta, vattát kell a bugyiba tenni. Annyira szégyelltem magamat, hogy ráordítottam:"hamarabb tudtam, mint te!" Nem tudtam, baj-e, hogy nagy alvadékok is jönnek, és mellette csorog ki a sok vér.
Kati szidott, mire kell nekem az ő vattája, mondtam:" arra, amire neked " Azt is szégyelltem, hogy mama "dicsekedett" rokonoknak fejlettségemmel. Tata megunta, hogy torna alóli felmentéseket írjon megfázás miatt, s rám kiabált:" tizenegy éves nagy szőrös picsájú, menj anyádhoz íratni, és vetetni vattát" Hát mentem, anyám meg nem adott csak egy csomagra, mondtam, hogy ez kevés nekem, és rám kiabált:" eszed te a vattát?" Az üdülőkben is piszkos lett ruhám, a szék alattam, és rengeteget kínlódtam, hogy én állhassak az utolsó sorban, ne lássák meg, ha mosok, ne kelljen közös tusolás, sokat kínlódtam emiatt, és görcsoldóról, fejfájás csillapítóról még csak nem is hallottam. A suli WC- ben is vigyáztam, ne lássák, amikor a becsomagol szemetemet a badellába dobom, ne üljek szoknyámra, ne lássák a csomagot zsebemben. Nem fürödhettem a Balatonban, nem tudtam igazán a csodás tájat sem élvezni. Volt a szavalószakkörben egy fiú barátom, és nem tudtam, a kézfogástól lehet-e gyerekem, hát így amikor késett a ciklus, nyomorgattam fájós hasamat, hogy jöjjön meg a menses.
Nagyon sokat szenvedtem már akkor is menstruációs gondok miatt. Női mivoltomat nem akartam elfogadni, ezt is büntetésnek éltem meg. A nőiség számomra annyira kegyetlen lét volt, hogy férfi szerettem volna lenni. Végtelenül nehéz erről írnom, félek, olvasóim szívesen kihagynák ezeket az oldalakat, de ez egész életemen végigkísér, és őszinte szeretnék lenni, amit naplómba akkor hevenyészve bekörmöltem, úgy érzem, nekem, Juditnak, nagyon fontos. Ma is meglévő szégyenérzetem, s akkori szégyenkezésem miatt még így is csak töredékét mondom el gondjaimnak, amivel egyedül maradtam egy szigorú családban, barátok nélkül. Egy tanár néni nagyon szeretett, elmondtam neki néhány családi dolgot, de női gondokról neki sem mertem. Egyszer két hónap kimaradás miatt anyám nőgyógyászhoz vitt, hogy terhes vagyok-e, és bejött, sőt: bent maradt a vizsgálat alatt is. Iszonyúan megalázó volt! Megkérdezésem nélkül, mintha csak egy állat lennék, egy tárgy, egy gép, átbeszéltek fejem fölött, azt tettek velem, amit akartak.
Kezdtem megérteni, mi a fekete és a fehér, : a jó, és a rossz.
Gyakran szavaltam ünnepségeken, beválasztottak színjátszó szakkörbe is. Én játszottam tizenhárom évesen Pegotti-dajkát a Copperfield Dávidban. Nagyon szerettem Dickens-t. A fiú, akit itt megszerettem, szintén ide járt. Nagyon sokat beszélgettünk versekről, színjátszásról.
Egy könyvtár felolvasó estjén mi adtuk a saját duónkat elő, nagy sikerrel. Óriási élmény volt ez nekem, kikapcsoltam a világot, mások bőrébe bújtam. Csak az a rémítő izgulás ne lett volna mindig úrrá rajtam!
Ezenközben tata egyre betegebb lett, le kellett vágni tövig a csonkját, de az már nem gyógyult be. Nem volt ideje. Tata meghalt a kórházban. Rettenetes volt! Azt kérte, Csabán temessék el, s mamám keresni kezdett a gyerekei segítségével csabai lakást, hogy járhasson a temetőbe, és segítsék a gyermekei. Engem nem vihetett magával, bele voltunk betegedve a bánatba. Anyámékhoz kellett költöznöm, sivár élet várt rám. Rideg anyám, és hallgatag párja. Ekkor már titokban jártam mostani férjemmel, gimnázium első osztályában. Nyárra hazaengedtek mamához, és meglátogatott szerelmem. Mariska nagynéném, aki gondozta mamát, elengedett egész napra azon a csodás négy napon este tizenegyig, csak azt kérte, ne ott csináljunk gyereket. Egész nap sétáltunk és beszélgettünk, mint Debrecenben is egész délután, bujkálva, sosem veszekedtünk, és soha nem fogytunk ki a szóból. Akkor ment fel a Holdra az első ember, de mama azt mondta, ez csalás, mert ezt Isten nem engedné meg. Ekkor volt az első táncdalfesztivál, de TV nem volt, s amúgy sem érdekelt minket. Mariskának ekkor már négy gyermeke volt, s Katival, Öcsikével, velem, Sadrival tízen laktunk egy szoba-konyhában, de nem törődtem a nehézségekkel, nekem nem volt kellemetlen, jó volt minden, úgy ahogyan volt.
Tudtam, hogy mindenki azt hiszi, szex is van már közöttünk , de mi három évig kitartottunk szüzességben mert azt akartuk. Amikor először együtt leszünk, ne kelljen védekezni, gyerekeket akartunk sóvárgó szeretettel. Másodikos voltam a gimiben, amikor mamikám meghalt. Vele akartam halni. Elhittem, hogy megszakadhat a szív, és én a temetésen beleesem a sírgödörbe holtan. Anyám a hajamba tett fekete szalagra gúnyos megjegyzést tett. Vége volt a világnak, ha szerelmem nem lett volna, biztosan belepusztulok. Így is annyira tönkrementem, hogy anyósom bíztatott, kérjünk szaporán gyámhatósági engedélyt, s házasodjunk össze, mielőtt megbolondulok. Egy iszonyú karácsony után január ötödikén beadtuk a kérelmet sebtiben. Ezerkilencszázhetven, a nagy-árvíz idején volt első randink, azóta három év telt el. Ezen a Karácsonyon anyám akarata szerint meghívtuk Pétert, szerelmemet, hogy délután jöjjön. Engem, legnagyobb megdöbbenésemre elküldtek otthonról, és párom utólagos elmesélése szerint anyám elmondta neki, ugyanolyan büdös, lusta, hazug, kurva, gyilkos leszek, mint az apám, és ha elvesz feleségül, megy még panaszra anyámhoz.
Ezek után Szilveszterkor előbb szobafogság volt ígérve, majd az utolsó pillanatban közölték, kettesben akarnak szilveszterezni. Az utolsó percben kellet elrohanni Péter nagymamájáékhoz, ahol tradíció volt a családi ünneplés, hogy egy személlyel többen lehetünk-e?? Amikor hazaértem, csak szidás fogadott, s egy másolattal írt szerződés, hogy házimunkáért kapok reggelit, amit találok, és minden ügyemet intézzek ott, ahol pénzért kitart egy kurafi, mert amilyen vagyok, úgy nem szerethet önmagamért senki. Enyém a gyerektartás, a családi pótlékért ott aludhatok, némán.
Így éltem április tizenkilencedike Húsvét szombatig, mert ekkorra kaptuk meg a gyámhatóságtól a korkedvezményes házasságkötési engedélyt. Az egész esküvőből csupán a rettegésre emlékszem, hiszen ott volt apám, anyám, anyám második férje is.
Csak úgy adták meg az engedélyt, ha van lakás, tehát apósom intézett házfelügyelői lakást, földszint, salétrom, penészbogarak, dohszag, de nekünk a PARADICSOM volt!
Sikáltam térdelve a padlót, a követ, pucoltam az ajtókat, ablakokat, berendeztük használt bútorokkal, legtöbbjét kézben cipeltük oda, hogy még a házasság előtt rendben legyen minden. Akkor már dolgoztam gyárban három műszakban, és a lakásba jártam, hogy ellássam a házfelügyelői teendőket. Rettenetes fájdalmaimra mondta anyósom, egy asszonynak mindig fáj a dereka. Anyám lakását takarítottam, azután anyósoméknak segítettem, és a leendő lakásban, ahol csak míg házmesterek vagyunk, addig lakhatunk, ott várt a rettenetes munka.
Három ház volt a körzetünk, az egyik sarokház, nagy utcafront, egy-egy emelet tető nélkül, három udvar, három függőfolyosó, mosókonyhák, udvarok, hat közös WC, kilenc darab rozsdás kuka, amiket ki kellett hordani a sarokra hasamhoz fogva cipelve, és az udvari kútnál kimosni klórmésszel, azután a kutat is kimosni, el sem tudom így egyszerre mondani, mi minden.Öreg nénik laktak ott, lenéztek engem, tizenhét éves lányt, kioktattak, de nem bántam én semmit, csak el anyámtól. Ha mindent elsöprő szerelmünk, szeretetünk egymás iránt vőlegényemmel nem lett volna, nem tudom, hogyan bírtam volna ki. Olyan boldogok voltunk, ha együtt sétálhattunk, beszélgethettünk, náluk lehettem családjával, akikről úgy éreztem, szeretnek. Néha kártyáztunk, TV-t néztünk, nagyon jó volt velük lenni. A várakozás a boldogság közeledésére nagyon csodálatos érzés volt. Már enni is tudtam, pedig ( hála az égnek) lefogytam hatvan kilóra.
Az esküvő után a taxi csupán a sarokig tudott a sártól bejönni, onnan este nyolckor gyalog evickéltünk esküvői ruha-fátyolban új otthonunkig. Biztosan sok ablakból figyeltek.
Megálmodott Édenkertünkben levetkőztünk, s nászéjszaka nélkül lefeküdtünk aludni.
Húsvét vasárnapjának reggelén apósom ébresztett, hozott enni, és segített a hátunk mögé akasztott lepedő előtt fényképeszkedni. Férjem fotózott akkoriban, ő hívta elő a képeket is a sötétkamrának berendezett spájzban. Pénztelenségünk miatt nem volt nászút sem, húsvét után mentünk dolgozni, hiszen mint fiatal munkaerők, csak tizenegy nap szabadság járt, az kellett a nyári festés-mázolásra. Fények és árnyak váltakoztak szerény életünkben. Már a kezdet kezdetén voltak a szex-szel gondjaink, de szégyenünk nem engedte, hogy segítséget keressünk.
Vártuk havonta a kisbabát, de csak a polc hátulján vasalódobozban rejtegetett vatta volt szükséges rossz. Minden-de minden munkát, a legapróbbtól a legnagyobbig egyedül végeztem. Bejött novemberben az igazi tél, hajnali négykor már a havat hánytam, utána ágyba vittem páromnak a reggelit és kávét, majd tízórait és tiszta ruhát, termoszba kávét s teát csináltam neki, és kínkeservesen emelgetve a lavórt, lemosakodtam, mentem a gyárba.
Hatkor már munkaruhában kellett a gép mellett állni, nem volt mese. Munkatársaim szidtak, mert a szalagon lassú voltam, nem tudtak miattam haladni, keresni. Nehéz munka volt nagyon. Születésnapomon, a tizennyolcadikon, december huszonharmadikán, egész délelőtt a bűzös-hideg potyogtatós WC mellé térdepelve hánytam és hánytam. Vérezni kezdtem két hét cikluskésés után. Hazaengedtek. Anyósom azt mondta, ez terhesség esetén is előfordulhat. Ezért végigcsináltam az ünnepi munkálatokat, s mert férjem negyven fokos lázas tüdőgyulladásban feküdt, hordtam a jégen a kukákat, és mindent egyedül végeztem nagykorúságom első Karácsonyán is. December huszonhetedikén elindultam az udvari közös WC-re, lehajoltam a szekrényből kardigánért, s úgy maradtam a fájdalomtól. Kértem férjemet, próbáljon úgy lehajolva segíteni arccal az ajtó felé fordulni, s már amikor a földön fekve magamhoz tértem, párom törölte alattam fel a vizeletet, mosta ki bugyimat, felsegített nagy kínok között az ágyra, odahozott egy vödröt, s arra fordítva ráhúzta fenekemet, mert hasmenés is rám jött. Pokoli szégyen volt ez nekem, elmondhatatlan! Kihívtuk a doktornőt, aki mentővel vitetett a női klinikára. Húszhetes terhesség fenyegető vetéléssel, s gerincbecsípődés, ishiász és ülőidegzsába. Hormoninjekciókat, nyugtatókat, hormontablettákat, szigorú fekvést szabtak ki rám. Állva ettem, ülni nem tudtam, négykézláb másztam fel ágyamba, de boldog voltam a kisbaba miatt, nem hittem én, hogy elvetélem, azt sem tudtam, mit jelent az. Rettenetes élmények voltak az én szégyenérzetemnek a női klinikán kiszolgáltatva, fehérnemű nélkül szorítani lábaink között a papírvattát, sőt, gyűjteni hánytálban az éjjeliszekrényen mások előtt, s viziten az orvosok nézegették és szagolgatták. Iszonyú volt!! Szilveszter hajnalán pokoli altesti görcsökre, rettenetes gerincfájdalomra ébredtem, melyek időről időre hullámokban borítottak el, egyre sűrűbben és erősebben, hosszabban. Mire férjem jött látogatásidőben, már csak szorítottam kezét, mozdulni sem bírtam, majd erős székelésérzést érezve megkértem páromat, menjen haza, és boldog új évet mindenkinek. Ő szót fogadott, én lemásztam az ágyról, mely csupa vér volt, elindultam a mellékhelyiségbe, a toaletten kínlódtam verejtékezve, hatalmas alvadékok estek ki belőlem, majd próbáltam a mosdóban kimosni titokban felvett bugyimat. Jött a nővér, akit riasztottak tapasztalt szobatársaim, akik már férjemet nem érték utol a hírrel: ne menjen el, biztosan műtenek, mert biztosan elvetéltem. A nővér leszidott, mért húztam le a WC-t, mért dobtam ki a vattát, kereste a badellában a kisbabát az alvadt rögben, s mondta, nem találja, visszakísért
az ágyamba, s elment orvost keresni. Mivel szilvesztereztek, csak január másodikán vizsgáltak meg. Addig feküdtem halálra rémülten, csökkentek fájdalmaim és alig véreztem, de rettegtem. Amikor egy orvos megvizsgált, undorodva fogott meg s mutatott fel egy kis szelet papírvattát, mi véletlenül rám ragadt, és kérdezte: "ez itt micsoda? "De hisz nem adott időt lemosakodni. Pokoli szégyen öntött el, s félelem. Az orvos éppen-csak futólag megvizsgált gyorsan, alig éreztem, és azt mondta, vaklárma volt, feküdjek tovább, szedjem a gyógyszereket. Két hét múlva szivárgó vérzéssel, kis fájdalmakkal - hazaengedtek, feküdni és gyógyszert szedni. Így tettem, állandó félelemben, mert állapotom nem javult. Férjem mindent elvégzett. Kitaláltuk, legyen a kisbaba Tom. A legközelebbi vizsgálat február hatodikán volt, a körzeti nőgyógyász szerint a baba nem fejlődött, békavizsgálatot kell végezni. Megtörtént, s kimutatta: nem vagyok állapotos. Nyolcadikán beutaltak a kórházba, kilencedikén kikapartak, s megállapították, halott magzati darabok, és méhlepénydarabok üszkösödtek bennem, csoda hogy élek a hullamérgezéstől. Másnap, pénteken hazaengedtek, s hétfőre munkaképesnek nyilvánítottak. A munkahelyen még nehezebben álltam meg a helyemet, kivérezve, legyengülve, állandó mély szomorúságban szédelegtem, gyakran elájultam. Iszonyúan féltem, hogy soha többé nem lesz gyermekem. Sokat sírtam, s anyám átkára gondoltam akaratlan, hiszen nem vagyok babonás. Az orvos által kiszabott három hónap védekezés után ismét vágyakozva vártunk várandósságra. Türelmetlen voltam, nem tudtam másra gondolni. Nyáron végre felcsillant a reménysugár. Hathetesen már mentő vitt.
Ismét a rettegő várakozás elhagyatottan a klinikán, fekve, keserűen. Hála Istennek, megállították a folyamatot, és Ria lányomat megmentették. Végig feküdni kellett, orvosságokat szedni, s rettenetes gerincfájdalommal, de már egyre jobban reménykedve várni, hogy ez a baba már életben marad. Olvastam, kézimunkáztam, aludtam, és egyre jobban próbáltam hinni, hogy életünk jobbra fordul. Párom elvégzett mindent, s biztatott. Néha kiültem a gangra, az udvarra, ahogyan az időjárás engedte, és gyönyörködtem az eperfában, a szőlőlugasában szomszédunknak, a zsenge fűben, a kék égben, kis világomban. Az utolsó hónapban felszabadított az orvos, és én ezt úgy értelmeztem, mindent lehet. Elvégeztem a házimunkákat, főztem, mosogattam, takarítottam, sétáltunk, s hála az égnek : már házmesterség nem volt, jóhiszemű jogtalan lakáshasználók lettünk. Ezért férjemre semmi munka a nagymosáson kívül nem maradt. Vasaltam a pelenkákat, pici ingecskéket, berendeztem a kiságyat, a kölcsön - babakocsit jól kimostam. Már volt egy rezsónk, nem kellett a sparheldba begyújtani, kályhába sem, mert olajkályha is volt, s lett kis hűtő, minicentrifuga, használt mosógép. Bizományiban vettünk matracot a kiságyba, akciósan az ágyacskát. Örököltünk babaruhákat is, férjem készített kis szekrényt, én a kiságyra horgoltam - kötöttem pelenkatartót, kaptunk ajándékba kicsi edénykéket. Tervezgettünk, álmodoztunk, hittünk a szép jövőben, de a félelem ott volt bennem. No, nem a szüléstől, azt a vetélés kínjai kiölték belőlem, de a rám szabott hormonoktól, vérnyomáscsökkentőktől, nyugtatóktól nem csak elhíztam, de depressziós lettem, a sok kín is biztosan közrejátszott. A magány egész nap, amikor a derékfájástól lefeküdtem kicsit, s jöttek sötét gondolatok, elborított a rettegés mindentől. De csodás volt sárga, halványzöld, fehér holmikat venni, hiszen nem tudhattuk, kisleányunk lesz-e, vagy kisfiunk. Elterveztük álomjövőnket, bíztunk megvalósulásában, ha sokat dolgozunk és szeretjük egymást. Részletes terveket készítettünk hozzá.
Párom szúnyoghálót szerelt az ablakokra, és szúnyoghálós ajtót a konyhaajtóra, mert onnan jött napocska, a szoba felől csak a por - zaj - bekukucskáló emberek. Elérkezett kilencszázhetvenöt ötödik hó ötödike. Éppen hogy csak elment párom dolgozni, elment a nyákdugó. Nekiálltam kitakarítani, főzni, mosogatni, kávét feltenni, virágokat öntözni, hiszen az állandó erős gerinc - alhas fájdalmon kívül csak pici rózsaszín váladék jött. Meg akartam felelni anyósomék szigorú elvárásainak, és vártam, közben tettem-vettem, mindent előkészítettem a babástól való hazatéréshez is, pelenkával letakart kifőzött edények, a gyenge orosz tea leírása, a piszkos - pelenkás vödör előkészítésének leírása, s egyszer csak ott volt férjem, s apósom.
III. Fejezet: ÁRNYAK ÉS FÉNYEK
Bizonyos vagyok abban, hogy valamit megéreztek, mert hazajöttek a munkából, hogy engem megnézzenek. Szégyenlősségem nem engedte, hogy megmondjam, miből tudom, de szóltam, hogy ma szülni fogok, és két órakor kezd rendelni a nőgyógyász, egy órára megyek oda, hogy ne kelljen sokat várnom. Visszamentek, de éreztem, hogy nemsokára jön anyósom, mert apósom szól neki. Úgy is lett. Mindenáron azonnal a kórházba akart vinni, de én makacs voltam. Így hát várakoztunk a tömegben az orvosnál, nem szóltam, hogy sürgős. Végre bejutottam, s az orvos négy ujjnyira nyitott méhszájam miatt azonnal mentőt akart hívni, de én a férjemmel, taxival akartam menni. Mire hazaértünk négykor, párom is otthon idegeskedett, még egyszer lemosakodtam, és jött a taxi, csak kézbe kellett venni a régóta előkészített táskát, s lehetett indulni. A kórházban burokrepesztést végeztek, azonnal jöttek az erős, görcsös fájások, de még sétálhattam, letusolhattam a beöntések végeztével. Kértem férjemet, sétálgasson velem, amíg engedik, de ő nem bírta látni szenvedésem, s elment.
Leborotváltak, s felkészítettek, hogy lehet császármetszés, mert eklampszia fenyeget.
Amikor hánytam, megvizsgáltak, s azt mondták, eltünt a méhszáj, már késő lenne a császármetszéshez. Este huszonkét órakor vákumos műtéttel megszületett Ria lányom.
Érzéstelenítés nélkül rengeteg orvostanhallgató jelenlétében a gátmetszést és repedést összevarrták. Pokoli hosszú szenvedés volt. Mivel nem tudták, honnan vérzek még, felpányvázott lábakkal szétterpesztve otthagytak, az orvos elment vacsorázni. Mivel nem volt gumilepedő, egy csörgős, ragadós nejlondarabot tettek alám, s mert lepedő sem volt, egy végig-gombos hálóinget tettek rá, és mert vatta sem volt, egy durva barna köntöst tettek lábaim közé. Így feküdtem sokáig, s a visszatért orvos végre leakasztotta lábaimat, s mert nem volt vérnyomáscsökkentő, vízhajtót adtak. Legalább háromszor elmondták, hogy csoda, hogy élünk, és hogy ez nagyobb műtét lett, mint egy császár. Később villanyoltás volt, s a szülésznő keményen megkért hármunkat, hogy hagyjuk őt aludni, ne beszélgessünk. Az átvirrasztott nehéz éjszaka után nem találtak ágyat, s egy sodronyos hordágyon kitoltak a folyosóra, ott mindenki előtt kellett ágytálat kérnem, hiszen dolgozott a vízhajtó. Végre kaptam ágyat, letérdelve bepakoltam szekrényembe, majd kicsit később elindultam tusolni. A tusoló ajtaját kinyitva megcsapott a forró fehér gőz, és elájultam. Arra tértem magamhoz, hogy egy nővér rám kiáltott: Mikor szült?! - este tízkor - Akkor ne fetrengjen itt a földön!
Otthagyott. Hamarosan megkaptam az én kicsikémet, de nem akart szopni. Szidtak, hogy éhen akarom halatni kislányomat, ordítoztak velem. Fények és árnyak: az én kincsem, és a szörnyűség, ami körülvett. Alig tudtam fejni, begyulladt a mellem, csupa vérző seb volt a bimbója, és mindenért csak szidtak a nővérek. Hazamenetelkor késett a férjem, mert a lakásban csőrepedés miatt térdig állt a víz, azt takarította, de nekem is vissza kellett két óráig feküdnöm, mert kiderült, azért voltak olyan nagy fájdalmaim, mert egy bennfelejtett varrat begyulladt, s azt tépték ki. Otthon végre minden csodálatos volt, állandóan sírtam a boldogságtól, pedig amikor kijött a gyermekorvos a védőnővel, mondta, hogy a két kulcs-csontja eltörött a babának, de ne ijedjek meg, csak tornáztatni kell. Lassan felszívódott fején a vákuum okozta hatalmas daganatféle is, már kerekedett fejecskéje, csodás kék szemű, szőke, ötvenöt centis, három és fél kilós újszülött volt. Nem volt könnyű az első két hónap, de mi nagyon boldogok voltunk! Férjem mindenben segített, és egyre könnyebb lett, de én még sokat sírdogáltam, azt hittem, a gyengeségtől - fáradtságtól. Kis Riácskánk egész éjjel aludt, nappal is sokat, ha ébren volt, sohasem sírt, nem ázott át pelenkája, nem böfizte le magát, tökéletes kisbaba volt, és egy évig beteg sem lett soha. Egyre erősebb, ügyesebb, okosabb lett, ahogyan az lenni szokott. Anyósoméknak nem tetszett, hogy az akkori gyermeknevelési könyvek szerint nem engedtem délelőtt kikapkodni az ágyból, délután volt a játék, a fürdetés ideje, amikor apa hazajött. Mindent együtt csináltunk a férjemmel, sétát, fürösztést, játékot, tornáztatást, pelenkázást, etetést, stb. Napközben kitettem aludni a dohos lakásból az udvarra, ha esett, a gangra. Anyagilag nagyon nehezen éltünk, de a napi gyümölcs és zöldség a kislánynak mindig megvolt. Szépen cseperedett, már kilenc hónaposan állt és beszélt, másfél évesen szobatiszta volt, szaladgált, és rövid versikéket mondott teljesen tisztán. Nagyon boldogok voltunk, és beterveztük második kisbabánkat, akire nem is sokat kellett várni, öthetes terhesen már fenyegető vetéléssel, nyitott méhszájjal vitt a mentő.
Nagyon megijedtünk, hogy őt is elveszítjük. Szigorúan feküdtem a kórházban, és azután otthon is nagyon vigyáztam magamra és pontosan szedtem a gyógyszereket. Nagyon nehéz volt, hogy kislányomat nem emelhettem fel. Férjem mindent megtett, amit nekem nem volt szabad. Nagyon nehéz volt a pokoli derékfájás, a forró nyár, a nagy súlyom, de nagyon boldogok voltunk, annak ellenére, hogy minden várandósságom alatt szextilalom volt.
Hetvennyolc nyolcadik hó nyolcadikán a klinikán megszületett kisfiam, Gyuri.
Ria lányom boldog volt velünk együtt, segített nekem már ilyen kicsi korban, Gyuri pedig éjjel - nappal sírt. Örökké éhes volt, pedig rengeteget evett, ivott, pelenkája rendre átázott, felesleges ételt mindig kihányta, állandóan öltöztettük. Hulla fáradtak voltunk, már ülve is aludtunk. Kisfiam gyarapodott, semmi testvéri féltékenység, lassan belerázódtunk abba, hogy fiunk teljesen más egyéniség. Másfél évig még abban a penészes lukban éltünk négyen, de megoldottunk minden gondot valahogyan. Egyszer csak mondja férjem, hogy neki minden álma, hogy trolivezető legyen, és fel akar menni Pestre négy hónapra, hogy elvégezze a tanfolyamot, ami január másodikán kezdődik majd. Rettenetes döbbenet fogott el, őrült félelem. Azt hittem, soha egy napra sem válunk el egymástól, de nem akartam útját állni.
Sajnos depresszióm nagyon súlyossá vált, alig tudtam a családot ellátni. Decemberben kaptunk lakáskiutalást egy másfél szoba étkezős panel lakásba a kilencedik emeleten, és tíz napot kaptunk a beköltözésre és a régi lakás felújítására. Pénzt kölcsön kérve, két beteg gyerekkel, jégen - hóviharban egyetlen segítséggel költözködtünk, majd gyalog, babakocsit tolva, Riát cipelve naponta visszajártunk festeni - mázolni. A használt babakocsi összeszakadt egyszer, egy kedves ember behívott meglátván, s megjavította. A karácsonyt az új lakásban nagyon betegen, becsípődött derékkal, félelemben töltöttem. Anyósomék kitalálták, hogy ( mivel Sógorom is ugyanoda utazik, amelyik tanfolyamra férjem ) költözzek össze sógornőmmel az ő lakásukban, ketten könnyebb lesz talán, bár ott is volt egy négy éves kisfiú és egy két éves kislány. Akkor anyósomék is naponta egy helyen mindannyiunkat meg tudnak látogatni, és ha baj van, segíteni. Bizony sógornőm aludt tízig, s mivel hálás voltam a befogadásért, hajnalban mostam fel helyette a lépcsőházakat, mert ő házfelügyelő volt, és gyermekeit vittem óvodába megetetve, felöltöztetve, saját gyerekeimet ellátva. Délben mentem az ebédért, délután pedig minden második napon hazacipeltem a hat személy szennyesét, s míg kimosta a gép, kiszellőztettem, port töröltem, felmostam, postát átnéztem, azután visszacipeltem a vizes tiszta ruhákat, és a kádban pelenkát mostam. Este tizenegy lett, mire ágyba kerültünk kimerülve. Kéthetente hétvégére hazajöttek a férfiak, újra bevásárlás, mosások, főzés, és Gyurikám csak sírt , hogy " ÉN NEM LAKOK ITT! " . Éjszakai orvosi ügyeletek a gyerekekkel, és rosszabbodó szex gondok, és az érzés, hogy én ezt nem bírom ki.
Amikor eltelt ez az idő is, még két hónapig bírtam, azután kórházba kerültem százhárom napra. Szörnyűek voltak a gyógyszerek, alig láttam gyerekeimet, és ugyanabban az állapotban hazaküldtek.
Otthon kín-keservesen elláttam a családot és a lakást, és mivel letelt a gyes, hamarosan ki kellett találni, mi legyen velem. Nem bírtam volna a gyári munkát, a gyerekeket óvodába hordani, a házimunka terheit. Apósom szerzett bedolgozói munkát, otthon fémcsipeszeket szereltem össze. Nagyon keveset kerestem nagyon sok munkával. Állandóan rosszul voltam, fájt derekam, nyakam-vállam, pokoli nehéz volt minden. Gyerekeim nagyon okosak voltak, bennük leltem sok örömöt. Rengeteget meséltem nekik, játszottam velük, kislányomat készítettem fel az iskolára.
Időközönként verseket és novellákat írtam életem részleteiből, álneves szereplőkkel.
Most megmutatok néhányat:
LECKE
Fájdalmaim fekete falakba fúródnak
Itt ennek a kavicsos Dunának vízmosta
Partján iszom ezt a rút vizét könnyeimnek .
Bimbót bontott a félelem jégvirága.
Öntöztem könnyeimmel.
Só marta árkok arcomon.
Riadtan repes a gondolat.
Hideg szavaktól fagyott fények.
Csend kemény fala köztünk.
Szájam szélére ragadt a mosoly.
Mint ködben tévelygő madár verdes a szív.
Megbénult mondat botlik nyelvemen.
Vaksi remény téved be néhanapján.
Fogaim közé szorult a hangom.
Sötétben matató árny a lelkem.
Indák tekerednek rám orvul.
Gyökerek kötik gúzsba lábamat.
Ki akarom ásni ezt a paréjt.
Tátongó sebek szakadnak föl.
Gyomlálok kifulladva.
Temetetlen gödrök mélyülnek.
Zuhanok.
Torkomban földgöröngyök.
Cigányútra szalad a tétova szó.
Felköhögöm a félrenyelt pánikot.
Menekülés görcse feszül gyomromban.
Remegő ujjaimat papírhoz szelídítem.
mert már megtanultam
túlélem.
ÚJRAKEZDÉS
A távolság, ami falat épített közénk,
Megbénította nyelvemet, nincs helye
Beszédnek többé, meglepetés e némaság,
Itt vagyok egyedül két lépésre tőled
Nem látsz és nem hallasz engem.
Félek így magányosan, csendben,
Mélységes sötétben várok. .
Felbomlottak bennem elvetélt szavak,
mint eljegelt gyulladások megfagytak,
szétoszlottak lelkemben, megkövültek,
hétrét görnyedve hordoztam őket, ám
mint begyűlő darázscsípés
felduzzadtak bennem a szavak,
mit tegyek, hisz szétszakítanak.
Mint megkelt tészták alacsony vájdlingból
túlcsordulnak megnyíló szájam szélén,
mint vér buggyan ki a fogak résén
lecsöppennek vibráló ujjaimon
mint túlérett őszibarackok és
szétfolynak ezen a papíron, elöntik
mint megáradt vizek törnek át gátakat
megkapart sebek ha fölfakadnak
bennem a szavak megdagadtak
mit tehetnék, szétfeszítenek.
elindulnék, hogy megkeresselek.
GYÁSZ
Lassan a fojtó rémület
félelemmé fagyott
Felfalták saját fényüket
tömjénes nappalok.
Halkan, komolyan mint a nagyok
megnyugodni csak szépen,
míg el nem fogynak a hajnalok
ezen a néma égen.
Halált fogantat minden éj
szétfoszló életeddel.
Úgy mentél el mint bíbor fény
mikor mélyül a reggel.
Csendben, komolyan mint a nagyok
lehiggadni csak szépen
míg meg nem halnak a hajnalok
a föld -fekete égen.
S lassan a fojtó rémület
félelemmé fagyott
s felfalták önnön fényüket
dermesztő nappalok.
1972.
Halott hexameter
Baj szava, bú jaja, sírdal szólal: ó, soha többé
Fojtogató fekete földszag: fagy-fényed a földé
Hiába minden ha vége: jaj, nem élhet senki örökké
1973.
Alázat
Rázd le magadról
mint kivert kutya a vizet
a terhed
S ha üressé vált
mint a kép helye a falon
a szíved
Hajtsd le fejed
mint letarolt mezőn a kalász
hogy újrakezdhesd
Alternatívák
lehet hogy fára kéne mászni
lehet hogy falra
lehet hogy jobbra kéne menni
lehet hogy balra
lehet hogy megfordulni kéne
mielőtt föl
csak ki kéne jutni végre
a gödörből
ha.
ha nem húzna a mélybe az örvény,
ha nem süppednék iszapba térdig,
ha nem fonna be hínártekervény,
kiúszhatnék a túlsó partig.
JÁTÉK A GONDOLATTAL
Valaki vár rám
Valaki rám vár
Vár rám valaki
Rám vár valaki
Vár valaki rám
Rám valaki vár
LEVÉL
Kint szél tépi a fákat
A fényre éj zuhan
Álmokat szaggat-rángat
Az esti szélroham.
A szobában csak a tollam sercen néha
A tiszta fehér papíron
Vigyázatlan zaja végigfut a néma
Titok őrző falakon
Emlékek villanófénye
A szemgödröm mögött
Fagy-fényben csillogó béke
A jéghegyek között
Gondolatfoszlány agyamban
Mint szélütött bénult nyelve
Riadtan visszatorpan
Béklyóktól megkötözve
Torkom bilincséből a hang
Zihálva menekülne
Fejemben félrevert harang
Kisiklott mondatok terhe
A távolság oly nagy közöttünk
Mint csillagok messzi fénye
Meglepetés a fénysugár
Ebbe a mély sötétségbe
CÍM NÉLKÜL
Sikoltoztál, mert szavad nem értették, s
sohasem értetted meg magad.
Felzokogtál, mert bőröd felsértették, s
korbáccsal verted holtra magad.
Elsirattad, hogy tetted megvetették, s
titokban szembeköpted magad.
Őrjöngtél csak, hogy léted nem szerették, s
halálosan gyűlölted magad.
Esdekeltél, hogy lényed megkeressék, s
drágán adtad magadnak magad.
Nos ám minek ez a sok szöveg, tessék, s
Add oda szeretettel magad!
( S ) írásaim
KÖNYÖRGÉS
Ki véd meg engem önmagamtól,
Ki szabadít meg álmaimtól,
Ki hoz rám szelíd, békés álmot,
Ki veszi le rólam a hámot?
Ettem a keserű pirulából,
Repetáztam a méregpohárból,
A csapdákat el nem kerültem,
A gödrökben sorra megmerültem.
Megvédesz-e hát önmagamtól?
Megszabadítasz álmaimtól?
Bocsáss rám nyugodt, csendes álmot,
S holnap felveszem újra a hámot.
Fejemet szépen a járomba hajtom,
S igámat ismét újra húzom,
Csak gyere elébem hogyha kérlek,
Nyújtsd felém kezed, hogyha félek.
Jézusom, nézz le rám, kérlek,
Esedezem, hogy segítsél meg.
Fohászkodom, hogy imámat halljad,
Tudom, velem vagy, ez ad nyugalmat!
1970. december 23.
Akkor,
Azon a napon
Mikor a kiöregedett kötéltáncos
beállt célpontnak a késdobálóhoz
Azon a napon
Mikor a megvénült bohóc csapzott arcán
festékbe martak a könnyek
Azon a napon
Mikor az állat szelídítő szívében
késpengeként megállt egy szó
Azon a napon
Minden jegy elkelt
Egy gondolat
Szájam szélére szökött szavak
szelíden szertefoszlanak
Mélyen beásott fehér falak
keményen eltaszítanak
6, Innen fentről fogják már a kezemet
5, Innen fentről mély gödröket temetek
4, Onnan fentről nyújtják már a kezüket
3, Onnan lentről nem látom a szemeket
2, Innen lentről nem kápráztat képzelet
1, Innen lentről nem látni a fényeket
Út
Hívnak
Felhevült fájó testtel
felkelek mégis kínnal,
forró arcomon könnyel,
félve, fájdalmaimmal,
döféseitől égve
elindulok a fénybe,
szemembe kések szúrnak,
agyamba nyilak fúrnak,
mégis: ha sír a gyermek
mégy, mint akit emelnek!
TESTVÉREK??
Judit tizenhat éves volt, Endi négy éves. Judit egy hete tudta meg, hogy van egy féltestvére. Nagyon izgult a találkozástól. Az anyukájától való találkozástól még jobban. Az apjától pedig félt, vajon iszik - e még, milyen lesz ez a tíz nap. A légszomj csaknem megfojtotta..
Jól teszi-e, hogy elmegy? Apja kb. évente négyszer íratott neki levelet a titkárnőjével, még az aláírása is gépelve volt. Öt éve nem látta, karácsonykor üzenet nélkül egy szedett - vedett csomag. nem is írta bele a szülinapot sem.
Az egyszerű, nagy-kontyos őszülő asszony meghagyta, négy órára kell az óvodába menni Endiért. Judit mosogatott apja szigorú utasításai szerint.
Azután megérkezett a rég nem látott nagypapa, apjával beszélgetett, Judit csak ott ült félve, mert a dísztálat használták hamutartónak, ittak, a papa távozása után Judit igyekezett takarítani, szellőztetni, de ekkor már apja őt kérdezgette, oktatta kínosan, és közeledett fél négy. Valahányszor figyelmeztetni merte apját, az durván rászólt. Rettenetes érzések kavarogtak a lányban. Végre elindultak, jó lett volna apjának egy kávé, de nem mert szólni. Endi szép kisfiú volt, szőke és kék szemű, mint Judit, s egymásra meg az apjukra hasonlítottak.
Endike szemeiben ott volt az az állandó készenléti rémület, ami Juditéban.
Nehéz tíz nap jött, a kisfiút minden raccsolásáért leszidták, pedig szegény nem tehetett róla. Szíve szakadt meg, hogy még egy gyermeknek úgy kell felnőnie, mint neki. Minden ez utáni levelében kérdezgette öccséről apját, de semmi válasz. Férjhez ment és kérte, küldjék el hozzájuk nyaralni, semmi válasz. Kérte, hadd írhasson Neki levelet, nem jött válasz. Eltelt húsz év, és véletlen megtudta, édesanyja halála után a fiú felakasztotta magát, meghalt. Egy gyermek fényképe maradt Juditnak, Elképzelte féltestvére serdülőkorát, ifjúkorát, a halálához vezető utat. Rettenetes volt. A fiatalasszony már két gyermeket nevelt, de érezte, neki is ez lesz a sorsa. Hiába húzza-halogatja, a bélyeg rá van sütve, nincs menekvés. Nem tudott szabadulni az elátkozott sorsától, a múlt poklaitól, a jelen súlyától, a jövő rettegéseitől. Félelem és mosolygás volt a sorsa.
Egy nap a remény
Neske negyven éves volt. Két hete véletlenül tudta meg, van még két féltestvére. A fiú tizenkilenc éves és nem érdekli csupán a járgány. A lány huszonegy éves, és azonnal le akar utazni, hogy megismerkedjenek. A nő gyerekei két - két évvel idősebbek. Ők sem akarnak itt lenni a találkozáskor. Nesi új testvérei sem tudtak létezéséről.
Az asszony nagyon izgult, betegen, kevés rokkant-nyugdíjából hogyan bírja majd a vendéglátást vajon. Délre ígérkeztek, talán zöldborsós raguleves és sajtos tészta jó lesz, a beszélgetéshez kóla, ropi, édes aprósütemény. Vártak és vártak, három óra lett, mire megérkeztek. Kati hozta az élettársát is. Csak beszélgettek és beszélgettek, állandóan hívta őket ebédelni, de nem ettek, nem ittak, fényképeket nézegettek, meséltek és örültek egymásnak, ígértek levelezést, telefont, újabb látogatást.
Nesike kérte, maradjanak éjszakára, van külön szoba, vacsora, reggeli, Kati talán egy hétig is maradhatna, de menniük kellett. Nehéz volt a búcsú, sírtak. Nehezen tudott megnyugodni. A zaklatottságtól nem tudott elaludni, pedig halálosan fáradt volt. Tíz órakor telefon cseng: Kati anyja ridegen szidja, hogy egy anya hogy lehet ilyen, a gyerekek éheztek, szomjaztak, szendvics kellett volna, és a fiú cukorbeteg, fel kellett volna bontani a diétás üdítőket amiket hoztak, és az útravalót rájuk kellett volna erőszakolni, és biztosan nem is vagyok annyira beteg és szegény, és nem látták a heget ahol az apánk felvágta az ereimet, és Neske csak sírt és sírt szakadatlan. Nem értett semmit, nem tudta mit mondjon, mit tegyen ezután. Másnap csomagot adott postára diétás üdítőkkel, levéllel, könyörgéssel, zárójelentésekkel. Soha többé nem jött válasz.
Egy este és egy nap
Barbara és féllábú nagypapája a templomlépcsőn ülve félve leste, mikor, hogyan jön haza apu. Jött már nemsoká, dülöngélt, elesett, a lámpavasakba kapaszkodva körözött körülöttük, végre eltünt a kapujukban.
Rettegve mentek haza, tata nagy-nehezen felmankózott a második emeletre. Klári nagynéni, a súlyos beteg, rémületében megint ki akart ugrani az ablakon. Mamuka sírt. Gyorsan, halkan lefeküdtek, Éjfél körül rettenetre riadtak fel.
Apu ordítozott, anyu sírt, tört-zúzott apu, a betört bútorüveg darabjával felvágta anyu csuklóját, azután Barbaráét is egy kicsit.
Mamuka és tatuka az ablakon kiáltozott ki hogy segítség, mentőt - rendőrséget hívjanak, Klári szörnyű állapotban volt. A rendőrök fél óra múlva visszahozták aput, csend lett, apuék halkan megegyeztek, hogy hajnali háromkor apu lelövi a munkásőrpisztollyal először anyut, azután sorban Barbarát, és mindenkit és a Tiszába ugrik. Mamáékkal némán kilopództak, elmentek a munkásőrsére, reggelig ott vártak, azután azt mondták, hazamehetnek, anyu él, apu nem emlékszik semmire. Barbara nem mehetett iskolába, nyolc évesen neki kellett vigyázni tatára, Klárira, mamának dolgozni kellett mennie. Iszonyúan félt: -Tatus, ne csukd be a szemed, tata, ne halj meg, ugye tata nem halsz meg, ugye nem hal meg mamuka,.- A borzalom lassan lecsendesedett, megkopott, tilos volt erről beszélni, Egy nap megint eltelt.
FELTÖRŐ EMLÉKEK
Őszi nagytakarítást végeztem éppen, miközben kezembe akadt a bot. AZ a bizonyos, henger testű, fekete,réz oroszlán fogantyújú bot.
Szinte megmozdult, szinte megszólalt tenyeremben. Késztetést éreztem, menjek boltról - boltra szidolt keresni, bútortisztítóval kifényeztem henger rúdját, a gumi talpát tisztára töröltem, s elhatároztam, kiteszem díszképpen jól látható helyre, de a kezem ügyébe, mert sajnos már én is gyakran botra szorulok, Tatukám kedves botja lám negyvenöt év után előkerült a sutból, életre kelt. Valódi bambusz, nagy kincs volt tatának, és nekem is az.
Csak akkor használta , amikor felcsatolta műlábát , anélkül két mankóval járt . A hengerszárú mankókat sűrűn elkértem , hadd játsszak sántát , de ő azt mondta : " te csak ne játszódj ezzel , kislyányom , addig örülj , amíg egészséges vagy . " . A mankók hónaljrésze fehér gézzel vastagon be volt tekerve , ne törje fel a testét . Éjszakára a henger vázú műláb az ágya mellett állt , tetején elmaradhatatlan sapkája . Reggel , felkelés után kiült ágya szélére , s elkezdte pödörni nikotintól sárga bajuszát . Ilyenkor nem volt szabad hozzászólni , mert nem tudott válaszolni .Azután , még mindig csöndben , elolvasta a Bibliából a rongyossá olvasott , megsárgult Jób könyvét , majd elővette a dóznit , a henger alakú faragott faszipkát , és megsodorta első cigarettáját . " Kis unokám, hozzál szurkálót " mondta , s én sietve választottam a ciroksöprűből megfelelő szálat, kitéptem, és vittem neki , tisztítani a szipka hengeres üregét . - Na , levágtátok már a kenyerem héját ? - kérdezte , mert nem volt foga .
Tejes cikóriakávét reggeliztünk kenyérrel . De kiülnék én is az erkélyre , ahogy ezután tatukám kiült nézgelődni , levegőzni , szomszéddal beszélgetni . Néha , amikor jobban volt , lebátorkodott a sarki padra , lesve , jön - e valaki , akivel elbeszélgethetne . Én is mentem vele , hallgattam ezerszer történeteit , az orosz hadifogságról , a lovas finánc koráról , mindenről , ami viszontagságos életében történt . Néha elszalajtott dugiban TSZ - nyugdíjából lecsippentett pénzből fél deci szilvóriumért , s vehettem ötven filléres fagyit .
Lám, megtaláltam egy botot, s mennyi minden előbukkant az emlékeimből!
UTÓSZÓ
Néma sikolyok szaggatták lelkemet. Végeztem a dolgomat, miközben őrjítő kínokon mentem át. Néha leírtam, ezekből szedtem össze párat az imént. Némelyik vers az érzéseimről, a többi pedig valóban átélt pokol. Egyre több és súlyosabb betegség kínozott. Derekam állandóan és nagyon fájt, de akkor még csak azt derítették ki, hogy nyitott hátgerinccel születtem, és rendkívül ronda "S" alakú gerincferdülésem van, a forgómnál megcsavarodva. Gyomorsavam visszaáramlik nyelőcsövembe. És súlyos depresszió, melyet hipnózissal, csoportos és egyéni pszichoterápiával kezeltek. Volt két gyógy-kaparásom vérömlések miatt, és méhszájseb miatt plasztikai műtétem. Közben kiderült, hogy az állandó ülőmunkát sem bírom, ezért a csipeszek gyártását abbahagytam, s részben anyósomat ápoltam, és apósomat haláláig, részben napi négy órán át kávét főztem, amit kivittem a trolivégállomásra, ahol férjem eladta. Már nem volt munkaviszonyom. Más munkakörbe került férjem, s így elhatároztam, kipróbálom, hogy bejárónő leszek, az változatos a gerincemnek. Napi négy órát takarítottam, és még a saját lakásunk, meg anyósomé. Nagyon kemény három év volt. A harmadik évben szűnni nem akaró erős köhögéses nátha kezdődött nálam, de csak akkor mentem orvoshoz, amikor már egy-egy munkaidő alatt száz papírzsebkendőt elhasználva nem láttam könnyeimtől. Kiderült, minden pollenre, ételekre, gyógyszerekre, házipor-atkára, stb.-re allergiám négy keresztes. Ez mellé krónikus hólyaghurut is kínozott, a munkát abba kellett hagynom. Kilencvenkettőben befektettek gerincfestésre a neurológiára, ahol kiderült, két csúnya és nagy gerincsérvem, és egyéb elváltozások vannak. Megtiltották a hajolást, emelést, cipelést, futást, STB:-t. A gerincfestés annyira rosszul sikerült, hogy az embertelen fejfájásból, szédülésből kilenc hét alatt épültem fel. Sérveim nem voltak operálhatóak. Tehát most már a lehetséges bénulás tudatában, rokkantnyugdíjasan továbbra is saját lakásunkat én láttam el, s a családot. Rendkívül rossz anyagi helyzetben éltünk továbbra is. Küzdöttünk a gyerekek középiskolájáért. Rettenetesen féltettem gyermekeimet a betegségektől, hiszen mialatt férjem távol volt, kisfiamat háromszor operálták a fülével, kislányom pedig élet-halál közt volt az intenzív osztályon gégefedő gyulladással. Nagyon aggódtam, csak ki ne újuljon betegségük, mert azt a kínt ellenségemnek sem kívánom!
Nagyon komoly nőgyógyászati problémákkal küszködtem, szinte állandóan nagyon erősen véreztem, többször volt egészségügyi küretem csecsemőfejnyi myoma miatt. Ez erősen korlátozta, beszűkítette életemet.
Negyven éves koromban hasműtéttel eltávolították méhemet.
Két éve megtudtam, gyógyíthatatlan rákos vagyok, tumor áttétekkel. Hosszú, nehéz küzdelem vár reánk. Morfium legerősebb dózisával élek. Nagy boldogságban a már végre nyugdíjas párommal.
KETTEN MARADTUNK.
Tizenhét évesek voltunk párommal, esküvőre készültünk három év együtt-járás után, amit közös megegyezéssel szüzességben töltöttünk. Párom azt mondta, sokkal jobban szeret annál, semmint egy becsúszott terhességgel, bujkálással, hazudozással, félelemmel elrontsa. Ha először együtt leszünk, akkor úgy legyünk együtt, hogy boldogan várhassuk akár a babát is.
Mégis elhatároztuk, hogy számtalan okból, és mert változik a világ, gyermekeinknek megmondjuk hasonló esetben, hogy a mi lakásunkban nyugodtan együtt lehetnek, ha jól meggondolták, igazán szeretik egymást, és védekeznek.
Bizony a tizenötödik házassági évfordulónkon, húsvét szombatján tiszteletét tette az első udvarló. Természetesen ez leánykámnál még csak rövid tiniszerelem volt, de mi sokat beszélgettünk párommal, s megtartva elhatározásunkat, elmondtuk a gyermekeinknek, mi az álláspontunk. Nagyon örültek annak, hogy ilyen páratlanul modern szülők vagyunk.
Megígérték, mindent ezután is meg fogunk beszélni, és azonnal szólnak, ha fogamzásgátló kell. Betartották ígéretüket, minden szerelmüket megismerhettük, nagyon boldogok voltunk. A vígasz mellett együtt sírtam velük a szakításoknál. Megszakadt a szívem nagy fájdalmuk láttán, hallatán. Nagyon jól esett, hogy fiam barátnője külön hozzám is eljött bizalmasan beszélgetni, és ha kórházban voltam, ott is mind meglátogattak.
Lányom tizenhét éves volt, amikor a nagy szerelem beteljesedni készült. Elmentünk orvoshoz, írt gyógyszert, mindent alaposan még egyszer átbeszéltünk, és magamra maradtam gondolataimmal. Kibővült családunk. Hamarosan reggel hálóingben találkozni fogok az előszobában egy fiúval. Este későn ketten jönnek haza. És még mennyi minden!
Néha pedig lányom aludt náluk, üres volt szobája. Tizennyolcadik szülinapján megengedtük, hogy a fiú ideköltözzön. Akkor még nem éreztük a búcsú szelét, csak próbáltunk hozzászokni, hogy öten vagyunk, ötre mosok - vasalok, főzök és mosogatok, pakolok és takarítok.
Nos, egyszerre csak elérkezett a napja, bejelentették, elköltöznek. Megbeszéltük, mikor akarnak menni, mit szeretnének magukkal vinni. Az első napok elteltek tervezgetéssel, hogyan is rendezkedünk be azután, fiamnak miképpen alakítjuk át új szobáját. Azután a költözködés, pakolászás félelme, majd megtörténte vette el fájó gondolatainkat, akkor még az öröm bujkált bennünk, hogy új életet kezdenek, és adja Isten, hogy jó döntés legyen, boldogok legyenek! Az érettségin túl volt lányom, sőt, az ötödéven is, és munkahelyét szerette, őt is megbecsülték. Amikor megpihentünk, s láttuk, jól élnek, jó helyük van, fiam is boldog volt velünk az új szobájában, akkor kezdtünk el szomorkodni. Este van, de a lány már nem jön haza. Vasárnapi ebéd kislányom nélkül. Mikulás. Karácsony lányom nélkül. Húsvét.
És születésnapok, névnapok, amikor csak felugranak látogatóba. A boltban mindig vettem kínálni valót, elvinni valót nekik, hogy ha váratlanul jönnek, legyen itthon. Legyen a kávéba tejpor. Tervezgetni próbáltunk, hogy majd este sétálunk, hétvégén kirándulunk, szabadság alatt elutazunk, milyen jó lesz, de betegségem miatt ezek a tervek dugába dőltek. Anyagilag sem ment volna. Nagyon nehezen jutottunk túl a bujkáló keserű hiányérzeten. Gondoltuk, talán majd eljegyzés lesz, esetleg esküvő, unoka, de egyik sem jött.
Hanem egy kislány jött, fiam párja. Egyre gyakrabban, egyre komolyabb lett a kapcsolat .
Hamarosan ők is bejelentették, elköltözik fiam is. Nagyon bíztunk benne, hogy boldogok lesznek. Elment végleg mindkét gyermekünk, mert sajnos időközben a három éves kapcsolata lányomnak megszakadt, sok szenvedés után véglegesen, és azt mondta, többé nem költözik haza, önálló életet él egyedül.
Eljött a szomorúság és a reménykedés ideje. S eljött az ideje annak, hogy kettesben sétáljunk, beszélgessünk, álmodozzunk és tervezgessünk, kialakítsuk jövendő életünket. Elérkezett az egymásnak szóló meglepik, a szeretet kimutatásának ideje. Napról - napra közelebb kerültünk egymáshoz, eggyé váltunk. Kimondtuk egymás szavait, gondolatait. Ismét fény és hit, öröm és boldogság lopódzott nehéz életünkbe. Érezzük azóta is, már tíz éve, hogy házasságunk örök összetartozás, ahogyan azt harminchét éve megéreztük, s három év múlva esküt tettünk rá, hogy jóban - rosszban együtt leszünk. Ha gyermekeink így boldogok, elfogadjuk a gyűrűs menyasszonyt kilenc éve, elfogadjuk, hogy nem lesz unokánk.
Hálával befogadjuk a fényt, ami a szeretettől beragyogja életünket, mert ez a legnagyobb ajándék, mit ember kaphat.