Ábrahám család

Gondolatok a nyolcadikról...


Elmúlás?
Anna nagy nehezen kievickélt a taxiból a hóra. Fájó testét - lelkét elkezdte vonszolni, fejét lehajtva a hószakadásban, szemüvege akár ne lenne, mentek - mentek nagyfiával és férjével amíg meg nem látták, hol lesz mama temetése. 
--- Nagymamát is ilyen időjárásban temettük ---gondolta. 
A halottaskocsi fiatal vezetője köszönt, fogta az urnát, és az előkészített asztalkára tette. A szélvihar rángatta az urnatakarót. Álltak. Némán.
Néha valamelyikük megigazította a selyem szemfedőt. Tíz óra. Koszorú sehol.
Odamentek a fiatalemberhez. 
---Most csak úgy tegyük be a falba? ---Kérdezte.
---Dehát hol a koszorú, és mi beszédet fogunk tartani, és… ---. 
--- Mi nem tudunk koszorúról, és nem jön senki más, és már mennünk kellene a másik temetésre,… 
--- Mobil nincs sem az apánál, sem az anyánál, ebben a családban sem születni, sem élni, sem meghalni nem lehet emberien.
Anna gondolkozása újra beindult, s csapongott össze - vissza. az elmúlt napokban férje és fia heroikus munkával kiürítették a szörnyű lakást hogy visszaadják az önkormányzatnak. Fia is messziről utazott ide, lánya pedig nem is tudott hazautazni. Mama elviselhetetlen volt, és ő sem viselt el soha senkit. 
Testvérei messzi városban haraggal voltak, okkal, nem jöttek. Ennek a laza családi köteléknek is vége, fél éve örökre megszakadt egy másik vérvonal is, és egy hete az utolsó. Anna arra gondolt, négyen maradtak. Négyen a világ ellen? 
Négyen a világban? Milyen világban? Hol vannak a sokat pátyolgatott szomszédok? Hol vannak a ˝ barátok ˝? Ketten vagyunk… Egyedül vagyok… 
---Figyelj, Anna, a fiunk mobilján felhívta a virágosokat, baleset történt, rögtön itt a koszorú, a fiatalemberek várnak, semmi baj, mindjárt elkezdheted a búcsúztatást… 
--- Anna kezében szorongatta a fekete szegéllyel bevont kartont, rajta mama fényképe, egy csodálatos képeslap, és a kézzel írott levél - búcsúztató. Szép volt a megérkezett urnakoszorú, szép volt a nagy koszorú a selyemszalaggal. Szervusz, mama. sok szenvedéstől menekültél meg hogy hirtelen elestél. Sokat szenvedtél, ha fel nem is neveltél. Nem lettél boldog, bárhogyan is éltél. Mindenki megbocsájt, menjél hát békével. Vár az édesanyád, ki már rég megbocsátott. Menj csak, látod, rajtam van a nagykabátod! Ezek a szavak nem hangzottak el, csak Anna agyában forogtak miközben olvasta az otthon megírt búcsút. A fiatalemberek betették a kockasírba mamát, melléje a búcsúztatót, bezárták, ráakasztották a nagy koszorút, elbúcsúztak. Álltak hárman. Vége. Egy élet befejeződött. Ki tudja, hogyan tovább, és mivégre.
Szakadt a hó. Annáék végigmentek kifelé az úton, majd várták a taxit lehajtott fejjel hogy szemüvegüket védjék. Anna bemászott az autóba, hogy beteg testét - lelkét hazavonszolja. Az írisz összeszűkült a hatalmas megpróbáltatástól. Majd pedig kitágult, amikor szeme kékje rányílt a házra, óriás írisz meredt a kapura, ahová többé nem lép be soha az édesanyja .

Dátum : 2011-03-23 , Idő : 05 : 40 PM
Kategória : Ági novellái
Hozzászólás olvasása(0)
Fel
vissza



Véleményed...



Neved: (Szükséges)

Email címed : (szükséges, ha szeretnéd, hogy a szerző válaszoljon)

Üzeneted :

Írd be az összeget 14 + 19 =




Vissza a főoldalra
Kezdőlap