CSAK EGY ESTE
Zoli feküdt az ágyban, és köhögött. Úgy köhögött, ahogy csak a hat évesek tudnak, amikor kétoldali kiterjedt tüdő és mellhártyagyulladásuk van.
Zolika öklendezett és fulladozott. Nagyon félt nehogy az anyja megtalálja párnája alatt a birsalmát, amit nyersen, héjastul nem bírt megenni.
A gyerek úgy tett, mint aki olvas. Abból talán nem lehet baj. Apja kotorászott valamit részegen, azután ráordított: Ki az ágyból! Zoli kimászott. Szédült.
Hideg volt a kő, hideg a szoba, remegve köhögött kapaszkodva az ágy szélében.
Jaj, csak nehogy hányjon, vagy bepisiljen a köhögéstől…
- Ide leülsz az asztalhoz! Ha köhögsz, lelőlek!
- Apja ráirányította a munkásőrpisztoly csövét és leült vele szembe. Néha kortyolt az üvegből, és csak nézett rettenetesen.
Zolika nem tudta levenni róla a szemét. Fullákolt halkan, és lázas szeméből folytak a könnyek csendben. Nem sírt, csak égett a szeme. Ültek. Zoli a kockaasztalt nézte, a széket, amin nem mert mozdulni, nehogy recsegjen, lopva az apját, a pisztolyt, csendben síró anyját az ajtóban állva. Álmos volt, és rettenetesen kellett köhögnie. Nézte a négy cölöpöt amivel az udvarban lévő kis életveszélyes lakást aládúcolták, nézte a repedező falakat, a földön a faltörmeléket, és újra suttyomban az apját, aki csak fogta rá a pisztolyt.
Arra gondolt, milyen jó lenne, ha az anyjáék utaznának a vonaton, a vonat kisiklana, meghalnának, és ő állami gondozásba kerülhetne, és majd a tanítónéni örökbe fogadná, és jobban szeretné mint a saját két gyerekét, mert ő nagyon jó fiú lenne. Arra már nem emlékezett, hogy leájult a székről.