Ági oldala:

vígaszra vágysz?

Kezdőlap| Ági (S)írásai | Válogatás| Ajánló| Vendégkönyv| Kapcsolat

Elkészült, és végre bárki számára elérhető legújabb művem. A file letöltése (135Mbyte, kb. 30perc) után megtalálhatod a nyomtatható, és a szép, animált, lapozható kivitelt is, melynek végén felolvasom pár versemet.

Elkészült "Lélekvesztő" című kisregényem is

Novelláim a versek után...

Szólj hozzá

Tequila Tekla

Ármin és Ágota testvérek voltak. A kisfiú 8 éves, a testvére 11. Ármin nagyon szeretett volna megtanulni horgászni. No, a szomszéd bácsitól kapott egy kis egyszerű, pont neki való horgász felszerelést. Egy gyönyörű szép, forró nyári napon Ágota beleegyezett, hogy elkíséri öccsét a panelrengeteghez közel lévő Vértóra. Azért kellett a nagylány kísérete, mert ő már kajakosként remek úszó volt, szemüveges kisöccse pedig nagyon félt a víztől. A szüleik lelkükre kötötték, nehogy le merjenek vetkőzni fürdőruhára, mert leégeti őket a nap.
Álltak a nádas szélén sokáig, egyre türelmetlenebbül, mert bizony, akármilyen csöndben is voltak, nem fogtak halacskát. Egyszer csak a kisfiú megszólalt: Ágota, néz csak, mi van itt? Nézte a lány, hogy mit talált Ármin – hát egy három lábú teknős mászott ki a partra. Meg is fogták, nagy félve haza is vitték, - vajon mit szólnak szüleik. Anya és apa megsajnálva a gyerekek lelkesedését, kimentek az agyonzsúfolt lomtárba és a másik hat lakás lomjai alól előbányászták a babafürdető kádat. Jól lesikálták a fürdőszobában, azután lementek az utcára és gyűjtöttek kavicsot meg homokot, azt is jól átmosták. Egy vízipálmát is ültettek a kis kádba, fölengedték vízzel és a megmosdatott teknősbékát beletették. Tudták ám, hogy nem teknősbéka az igazi neve, hanem teknőc, de így jobban esett kimondani. Ármin szobájában találtak helyet a kádnak. Föléje, az ablakpárkányra ragasztottak egy papírt, amire jó vastag filctollal rá volt írva az állatka neve: özv. dr. Tequila Tekla. Éldegélt a teknőc a vízbe, de nagy volt ám a szomorúság. Tekla nem evett, bármivel kínálták, ő első két lábával félrehajtotta a növények leveleit, kikukucskált, de nem fogadott el ételt. Három teljes hét telt el így. Egyszer csak fagyasztott tonhalat vásároltak. Amikor felengedett, egy kis falattal megkínálták Teklát. Óriási lelkesedéssel befalta. Egy tenyérnyit elcsipegettek és falatonként hordták be neki. Az állatka csak evett és evett – nem tudott betelni a finomsággal. Végre boldogság költözött a családba. Lassan-lassan a háromlábú kis jószág már parízert, sajtocskát, májat, nyers husit is evett. Idő közben egy biológia-tanárnéni, Árminka keresztanyja meglátogatta őket. Jól megnézte a csonka kis állatkát és kacagva közölte, Tekla fiú. A család elhatározta, hogy akkor sem változtatja meg a nevét. Nagyon jól érezték magukat egész télen, majd kitavaszodott és egyszer csak a kis terráriumba valami csúnya, fehér hártya alakult ki, amit hiába szedtek le minden nap a teknőcről és a víz felszínéről, naponta újra termelődött. Arra gondoltak, hogy nem érzi jól magát náluk az állat, lehet, hogy párosodni szeretne. A család megbeszélte, hogy a gyerekek visszaviszik a tóba kis kedvencüket. Hogy hagy éljen ott boldogan. Így is történt, a teknős sebesen beúszott a tóba. Megkönnyezték és búcsút intettek neki.
Sokszor visszagondolnak erre a télre, és néha elmennek sétálni a tóhoz, de sohasem pillantották meg többé.

Csak egy este

Zoli feküdt az ágyban, és köhögött. Úgy köhögött, ahogy csak a hat évesek tudnak, amikor kétoldali kiterjedt tüdő és mellhártyagyulladásuk van.
Zolika öklendezett és fulladozott. Nagyon félt nehogy az anyja megtalálja párnája alatt a birsalmát, amit nyersen, héjastul nem bírt megenni.

A gyerek úgy tett, mint aki olvas. Abból talán nem lehet baj. Apja kotorászott valamit részegen, azután ráordított: Ki az ágyból! Zoli kimászott. Szédült.
Hideg volt a kő, hideg a szoba, remegve köhögött kapaszkodva az ágy szélében.
Jaj, csak nehogy hányjon, vagy bepisiljen a köhögéstől… - Ide leülsz az asztalhoz! Ha köhögsz, lelőlek! - Apja ráirányította a munkásőrpisztoly csövét és leült vele szembe. Néha kortyolt az üvegből, és csak nézett rettenetesen.
Zolika nem tudta levenni róla a szemét. Fullákolt halkan, és lázas szeméből folytak a könnyek csendben. Nem sírt, csak égett a szeme. Ültek.
Zoli a kockaasztalt nézte, a széket, amin nem mert mozdulni, nehogy recsegjen, lopva az apját, a pisztolyt, csendben síró anyját az ajtóban állva. Álmos volt, és rettenetesen kellett köhögnie. Nézte a négy cölöpöt amivel az udvarban lévő kis életveszélyes lakást aládúcolták, nézte a repedező falakat, a földön a faltörmeléket, és újra suttyomban az apját, aki csak fogta rá a pisztolyt.
Arra gondolt, milyen jó lenne, ha az anyjáék utaznának a vonaton, a vonat kisiklana, meghalnának, és ő állami gondozásba kerülhetne, és majd a tanítónéni örökbefogadná, és jobban szeretné mint a saját két gyerekét, mert ő nagyon jó fiú lenne. Arra már nem emlékezett, hogy leájult a székről.

Endike

Judit tizenhat éves volt, Endi négy éves. A lány egy hete tudta meg, hogy van egy féltestvére. Nagyon izgult a találkozástól. Az anyukájától való találkozástól még jobban. Az apjától pedig félt, vajon iszik - e még, milyen lesz ez a tíz nap, segítség!
Jól tette -e hogy eljött? Apja kb. évente négyszer íratott neki levelet a titkárnőjével, még az aláírása is gépelve volt. Öt éve nem látta, karácsonykor üzenet nélkül egy szedett - vedett csomag, nem is írta bele a szülinapot sem.

Az egyszerű, nagykontyos őszülő asszony meghagyta, négy órára kell az óvodába menni Endiért. Judit mosogatott apja szigorú utasításai szerint. Azután megérkezett a rég nem látott nagypapa, apjával beszélgetett, ő csak ott ült félve, mert a dísztálat használták hamutartónak, ittak, a papa távozása után igyekezett takarítani, szellőztetni, de ekkor már apja őt kérdezgette, oktatta kínosan, és közeledett fél négy. Valahányszor figyelmeztetni merte apját, az durván rászólt. Rettenetes érzések kavarogtak a lányban. Végre elindultak, jó lett volna apjának egy kávé, de nem mert szólni. Öccse szép kisfiú volt, szőke és kékszemű, mint nővére, s egymásra meg az apjukra hasonlítottak.
Endike szemeiben ott volt az az állandó készenléti rémület, ami Juditéban.
Nehéz tíz nap jött, a kisfiút minden racsolásáért leszidták, pedig szegény nem tehetett róla. Szíve szakadt meg, hogy még egy gyermeknek úgy kell felnőnie, mint neki. Minden ezutáni levelében kérdezgetett Endiről, de semmi válasz. Férjhez ment, és kérte, küldjék el nyaralni, semmi válasz. Kérte, hagy írjon neki levelet, nem jött felelet. Eltelt húsz év, és véletlen megtudta, édesanyja halála után Endi felakasztotta magát, meghalt. Azt az iszonyatot nem lehetett szavakba önteni.

Viki

Kilenc hónap. Épp egy várandósság ideje. Ennyi jutott neki az életből, remélem, boldogan nagyrészben. Bízom, hogy érdemes volt erre a kis időre megmenteni, küzdeni érte, gyógyítani, gyógyíttatni (szinte semmi pénzből áldozni sokat), kezelgetni, körülötte forgatni életünk kerekét.
December huszonharmadika volt. A mindig nehéz szülinapom. Betegségeim abban a stádiumában jártam, hogy úgy éreztem talán lesz még két elviselhető évem, azután még egy, mialatt lassan, kínok közt meghalok. A karácsony is mindig nehéz volt, és István nap, párom nevenapja. Egyszer csak csöngettek, s fiam jött: „Anya, egy fekete szemeteszsákban kidobtak a jégre négy egyhetes kiskutyát, vállaltok egyet?” (férjem egész életében szeretett volna egy nagy kutyát, de az erkélytelen panel nyolcadik emeletén, két gyerek nyúzásának kitéve, pénztelenül, betegen...)
Volt egy órám gondolkozni. A gyerekek már kirepültek. Senkink sincs. Párom nélkülem elveszett ember lesz. Magas vérnyomására, szívére, kettőnk kapcsolatára, gondos-kodásra. Nagy fogadalom volt, amit akkor tettem!
Közös séták, beszélgetések, mindenre nagyon jót fog tenni, s ha nem leszek, nem marad egyedül. Még talán van időm felnevelni neki egy kutyát, egy társat, egy örömforrást, gazdi lesz, én meg pótanya, Viktória nap van, ez azt jelenti: Győzelem, legyőzzük a halált, Viki lesz a kislány, ez egy jel, Karácsonyi ajándék, szülinapi ajándék, névnapi ajándék!
Fekete volt, fehér zoknival és fehér pici ecsettel a farka leghegyén. Egész éjjel óránként tejes vízzel itattuk, kimosdattuk a kakiból őt és a lakást, mert kimászott a ládából, amibe beleszabdaltuk rossz, negyven éves irhabundámat, és lassan végigmentünk mindenen, amin egy kölyökkutyával szoktak az emberek. Viki óriási lett, engem elrántott akaratlan, egész nap beszélgettem vele, mint mások az unokával, olyan szeretetet ismertünk meg, amit másként lehetetlen. Hihetetlen volt, amit átéltünk, amikor kórházba kerültem, s amikor hazajöttem. Viki halálos beteg lett, párom átölelve tartotta mialatt meghalt, eltemette, és ami ezután történt, az már másik történet.
Kilenc hónap. Ennyi jutott neki, nekünk a boldogságból. De ő életre szóló aján-dékokkal halmozott el minket.

Egy nap a remény

Neske negyven éves volt. Egy hete véletlenül tudta meg, van két féltestvére. A fiú tizenkilenc éves és nem érdekli csupán a járgány. A lány huszonegy éves, és azonnal le akar utazni, hogy megismerkedjenek. Neske gyerekei két-két évvel idősebbek. ők sem akarnak itt lenni a találkozáskor. Nesi új testvérei sem tudtak létezéséről.
Az asszony nagyon izgult, betegen, kevés rokkantnyugdíjából hogyan bírja majd a vendéglátást vajon. Délre ígérkeztek, talán zöldborsós raguleves és sajtos tészta jó lesz, a beszélgetéshez kóla, ropi, édes aprósütemény.
Vártak és vártak, három óra lett, mire megérkeztek. Kati hozta az élettársát is. Csak beszélgettek és beszélgettek, állandóan hívta őket ebédelni, de nem ettek, nem ittak, fényképeket nézegettek, meséltek és örültek egymásnak, ígértek levelezést, telefont, újabb látogatást.
Nesike kérte, maradjanak éjszakára, van külön szoba, vacsora, reggeli, Kati talán egy hétig is maradhatna, de menniük kellett. Nehéz volt a búcsú, sírtak. Neske nehezen tudott megnyugodni. A zaklatottságtól nem tudott elaludni, pedig halálosan fáradt volt. Tíz órakor telefon cseng: Kati anyja ridegen szidja, hogy egy anya hogy lehet ilyen, a gyerekek éheztek, szomjaztak, szendvics kellett volna, és a fiú cukorbeteg, fel kellett volna bontani a diétás üdítőket, amiket hoztak, és az útravalót rájuk kellett volna erőszakolni, és biztosan nem is vagyok annyira beteg és szegény, és nem látták a heget, ahol az apánk felvágta az ereimet... és Neske csak sírt és sírt szakadatlan. Nem értett semmit, nem tudta mit mondjon, mit tegyen ezután. Másnap csomagot adott postára diétás üdítőkkel, levéllel, könyörgéssel, zárójelentésekkel. Soha többé nem jött válasz.

Emlékezés egy anyára

Amikor Judit és Robi szerelmesek lettek egymásba, Robi még nős volt. Azt mondta, már ágytól–asztaltól elváltak. Válást ígért. Halogatta és halogatta. Judit másállapotba került. Kérte, most már váljon el Robi. A férfi bevallotta, mindkettőjüket szereti, és nem válhat el, mert a felesége is állapotos. Judit kérte: válasszon, mert így ő nagyon szenved.
Telt az idő, a várandós Judit egyre kérlelte, a gyermeknek család, apa kell. Robi nem volt képes dönteni.
A gyermekek megszülettek, Robi mindent megadott Juditéknak, anyagilag is, és naponta látogatta. Segített mindenben.
Sajnos a feleség megtudta, és Judit lakására járt borzasztó patáliákat csapni. Judit szakítani akart, nem bírta ezt a helyzetet, új életet akart kezdeni, férjet, apát, családot akart. Ilyenkor Robi ígért fűt–fát, féltékeny volt, de csak nem tudott dönteni. Judit szerette, a kislány imádta, hát tovább folytatták ezt az életmódot. Egy nyáron át nem láttuk Juditot, s egyszer csak megjelent mázsásan, és panaszkodott régóta tartó epebetegségére. A kapcsolata ugyanott tartott. Judit is döntésképtelen volt.
Megint sokáig nem láttuk, csak jött kósza hír, hogy beteg. Sárgasággal a fertőző kórházba fektették, tükrözték, kínozták, s végül egy hatalmas műtétet végeztek rajta: hasnyálmirigyrák.
Meglátogattuk, auschwitszivé soványodott testén óriási vágás, gerincébe ültetve egy kanül, abba adagolták otthon a morfiumot. Robi naponta ott volt, ápolta, megtett mindent, amit csak tudott, de ez sem volt elég sajnos.
Judit felült az ágyban roppant erővel, és ezt mondta, miközben kezével az ágyat csapkodta: - Meg fogok gyógyulni, dolgozni fogok újra, mert ezt a kislányt nekem kell felnevelnem!
Kint a lépcsőházban sírtunk egymás nyakába borulva.
Robi később elvitte a kislányt feleségéhez, aki megengedte neki, lakjon Juditnál az utolsó időre, és a lánykát sajátjukként felnevelik. Judit ekkor már nem volt eszméleténél, és Robi gondozta.
A temetésen felesége is feketében volt, és ölelve tartotta a kislányt.
Én csak álltam, és néztem a feliratot: Élt 32 évet.

Elmúlás?

Anna nagy nehezen kievickélt a taxiból a hóra. Fájó testét-lelkét elkezdte vonszolni, fejét lehajtva a hószakadásban, szemüvege akár ne lenne, mentek-mentek nagyfiával és férjével, amíg meg nem látták, hol lesz mama temetése. „Nagymamát is ilyen időjárásban temettük” - gondolta.
A halottaskocsi fiatal vezetője köszönt, fogta az urnát, és az előkészített asztalkára tette. A szélvihar rángatta az urnatakarót. Álltak. Némán. Néha valamelyikük megigazította a selyem szemfedőt. Tíz óra. Koszorú sehol.
Odamentek a fiatalemberhez.
- Most csak úgy tegyük be a falba?” - kérdezte.
- Dehát hol a koszorú, és mi beszédet fogunk tartani, és...
- Mi nem tudunk koszorúról, és nem jön senki más, és már mennünk kellene a másik temetésre... Mobil nincs sem az apánál, sem az anyánál, ebben a családban sem születni, sem élni, sem meghalni nem lehet emberien.
Anna gondolkozása újra beindult, s csapongott össze-vissza. Az elmúlt napokban férje és fia heroikus munkával kiürítették a szörnyű lakást, hogy visszaadják az önkormányzatnak. Fia is messziről utazott ide, lánya pedig nem is tudott hazautazni. Mama elviselhetetlen volt, és ő sem viselt el soha senkit.
Testvérei messzi városban haraggal voltak, okkal, nem jöttek. Ennek a laza családi köteléknek is vége, fél éve örökre megszakadt egy másik vérvonal is, és egy hete az utolsó. Anna arra gondolt, négyen maradtak. Négyen a világ ellen?
Négyen a világban? Milyen világban? Hol vannak a sokat pátyolgatott szomszédok? Hol vannak a „barátok”? Ketten vagyunk... Egyedül vagyok... - Figyelj, Anna, a fiunk mobilján felhívta a virágosokat, baleset történt, rögtön itt a koszorú, a fiatalemberek várnak, semmi baj, mindjárt elkezdheted a búcsúztatást...
Anna kezében szorongatta a fekete szegéllyel bevont kartont, rajta mama fényképe, egy csodálatos képeslap, és a kézzel írott levél - búcsúztató. Szép volt a megérkezett urnakoszorú, szép volt a nagy koszorú a selyemszalaggal.
„Szervusz, mama. Sok szenvedéstől menekültél meg, hogy hirtelen elestél. Sokat szenvedtél, ha fel nem is neveltél. Nem lettél boldog, bárhogyan is éltél. Mindenki megbocsájt, menjél hát békével. Vár az édesanyád, ki már rég megbo-csátott. Menj csak, látod, rajtam van a nagykabátod!” Ezek a szavak nem hangzottak el, csak Anna agyában forogtak, miközben olvasta az otthon megírt búcsút. A fiatalemberek betették a kockasírba mamát, melléje a búcsúztatót, bezárták, ráakasztották a nagy koszorút, elbúcsúztak. Álltak hárman. Vége. Egy élet befejeződött. Ki tudja, hogyan tovább, és mivégre...
Szakadt a hó. Annáék végigmentek kifelé az úton, majd várták a taxit lehajtott fejjel hogy szemüvegüket védjék. Anna bemászott az autóba, hogy beteg testét-lelkét hazavonszolja. Az írisz összeszűkült a hatalmas megpróbáltatástól.
Majd pedig kitágult, amikor szeme kékje rányílt a házra, óriás írisz meredt a kapura, ahová többé nem lép be soha az édesanyja.

Vallomás

Mikor már nem bírta tovább a teste kínjait és lelke összeomlását, eldöntötte, hogy véget vet életének hamarosan. Már régen elhatározta ezt, de csak akkor akarta megtenni, amikor végleg vége mindennek. Már elő volt készítve az alkoholban oldott kétszáz gyógyszer, és még kétszáz gyógyszer, mert tudta hogy háromszáz nem elég. Azt is tudta, hogy minimum nyolc órára van szükség. És hogy ennyi tablettát nem lehet lenyelni. Beszerzett vérnyomáscsökkentőket, szívritmuscsökken-tőket, izomlazítókat, hányáscsillapítókat, hasfogókat, mert tudta, altató nem elég. Kitalálta, kefírbe keverve kell benyelni. Kicsit megnyugtatta ez a gondolat, hogy fel van készülve. Búcsúlevél nem lesz, az már nem az ő élete.
Nem érezte embernek már magát, csupán vegetáló parazitának. Eleinte lejártak párjába kapaszkodva sétálni negyed órákat. Egész úton sírt, remegett negyven kilóra és százhatvanöt centire összeaszott teste, azt hitte, férje szégyenli, hogy alkoholistának nézik.
Sírt a boltban, liftben, trolin, orvosnál, kórházban, otthon, evés közben, WC-n, egyedül, csak sírt és reszketett. Később, amikor tizennyolcadik betegségét is felfedezték, és megérkezett a harminchatodik-féle orvosság is, már csak ágyában kucorgott csukott szemmel. Sem TV, se olvasás, rejtvény, beszélgetés, a telefonba is csak rázta testét a sírás.
Úgy érezte, csak teher családjának. Sajnálta őket nagyon. Falra felírta, cetlikre írta gyakran nekik, mennyire szereti őket. Búcsú volt ez. Azt mondták, még ennél is rosszabb lesz. Rettegett a magánytól, féltette a férjét, undorodott magától, félt a pénztelenségtől, a jövőtől, mindentől örökké irtózott.
Utálta az egyre jobban lepusztuló lakást, a haldokló növényeit, nem kötötte már az élethez semmi, humora elveszett, vége volt. Leírhatatlanul szenvedett. Pokoli kínok között még kivárta párja szülinapját, de érezte, a harmincadik házassági évfordulót már nem bírná ki. Egy reggel elővette a kincsét, összerázta az alkoholos gyógyszert, egy marék tablettával felhajtotta, benyelte a többi orvosságot kefírben, elmosva kidobta az üveget, a kefíres dobozt, nehogy megtudják mit és mennyit vett be. Lefeküdt. Nem voltak érzelmei, gondolatai ide-oda kapkodtak. Nem tartott sokáig.
Hat nap intenzívosztály klinikai halál miatt, sokk és kóma, erre nem emlékszik.
Három hónap kórház és fél év poklok pokla. Alá kellett írnia: soha többé.
És soha többé nem okoz fájdalmat azoknak, akiket szeret, és őt is szeretik.
Három perc hiányzott.
Szeretné mindenkinek tanítani, hogy soha-soha ne tegyenek ilyet. Ezért a feladatáért, és néhány emberért él. Tűri nehéz sorsát. Már derűs is néha-néha, akasztófahumora remek, a kemény gyógyszerektől mázsára hízott, alig vonszolja ocsmány testét... De élni fog a végsőkig!

Egy este és egy nap

Barbara és féllábú nagypapája a templomlépcsőn ülve félve leste, mikor, hogyan jön haza apu. Jött már nemsoká, dülöngélt, elesett, a lámpavasakba kapaszkodva körözött körülöttük, végre eltünt a kapujukban.

Rettegve mentek haza, tata nagynehezen felmankózott a második emeletre. Klári nagynéni, a súlyos beteg, rémületében megint ki akart ugrani az ablakon. Mamuka sírt. Gyorsan, halkan lefeküdtek, Éjfél körül rettenetre riadtak fel.
Apu ordítozott, anyu sírt, tört-zúzott apu, a betört bútorüveg darabjával felvágta anyu csuklóját, azután Barbaráét is egy kicsit.
Mamuka és tatuka az ablakon kiáltozott ki hogy segítség, mentőt - rendőrséget hívjanak, Klári szörnyű állapotban volt. A rendőrök fél óra múlva visszahozták aput, csend lett, apuék halkan megegyeztek, hogy hajnali háromkor apu lelövi a munkásőrpisztollyal először anyut, azután sorban Barbarát, és mindenkit és a Tiszába ugrik. Mamáékkal némán kilopództak, elmentek a munkásőrségre, reggelig ott vártak, azután azt mondták, hazamehetnek, anyu él, apu nem emlékszik semmire. Barbara nem mehetett iskolába, nyolc évesen neki kellett vigyázni tatára, Klárira, mamának dolgozni kellett mennie. Iszonyúan félt: -Tatus, ne csukd be a szemed, tata, ne halj meg, ugye tata nem halsz meg, ugye nem hal meg mamuka,…
--- A borzalom lassan lecsendesedett, megkopott, tilos volt erről beszélni, Egy nap megint eltelt.

___LEVÉL PÁROMNAK___
Ezt a levelet azért írom Neked, mert élőszóban, a nagy rohanás mellett nehezebb kifejezni, amit érzek irántad! Kedvesem, harminchárom éve naponta társam vagy, tőled kapom az erőt, hogy túléljem a mindennapok kínjait. Eleinte három hosszú éven át segítettél elviselni otthoni gondjaimat, anyám szeretetlenségét, hideg családom didergő fájdalmaiban melegítettél szereteteddel. Szavalóversenyek izgalmában fogtad remegő kezeimet. Buzdítottál, hogy írjak, ne legyek kicsinyhitű. őszinte bírálataidban mindíg megbízhattam teljesen. Párom lettél, igaz szerelemmel voltál mellettem. Gyászaimban vígasztaltál együttérzően. Örömet hoztál keserű életembe, derűt, sokat nevetek ha veled vagyok, humorod átsegít a legnehezebb napokon is. Férjem lettél három év elteltével, mi szívből mondtuk ki a holtomiglan - holtodiglan - t. A kezdetek nélkülöző hétköznapjaiban bizakodva néztünk a szebb jövő felé együtt. Várandósságaim alatt mindenben segítettél. a gyermekágy idején mindent ketten csináltunk. Gyermekeinknek csodálatos apja vagy mindmáig. Jöttek sorra egyre betegségeim, mind súlyosabbakká váltak, de Te kitartottál keményen, velem voltál nagy kínjaimban, s már nem te segítessz nekem, hanem én segítek Neked, mert szinte mindent magadra vállaltál, amit csak munkád lehetővé tesz. Gyerekeink távol élnek, eltemettük szeretteinket, ketten maradtunk egymásnak. Súlyos betegségeim kínjait mindíg enyhíteni próbálod. Amikor én már feladtam, nem éreztem élő embernek magamat, úgy hittem,csupán parazita vegetáció vagyok, s elmenekültem, mert azt hittem, jót teszek veled, megszabadítalak a szenvedéstől, Te adtál erőt, hogy túléljem, hogy kitartsak továbbra is, hogy maradjak veled, bármi következik is. Emberfeletti erővel küzdöttünk meg minden percért. Olyan dolgokat megtettél érettem, velem,amit egyetlen más ember megtenni nem lenne képes soha! Tudom már, hogy bármi történik, te itt leszel velem szívvel - lélekkel, örökké segítesz túljutni az akadályokon, vagy elviselni azokat, bármi is történjék. Nagyon nehéz élni, de te megtanítottál internetezni, hogy verseimet, novelláimat megmutassam másoknak, hogy utat mutassak a poklokból kijönni, hogy igaz barátokra találhassak. Már nem vagyok magányos amíg dolgozni vagy, a távolság, ami elválaszt Tőled, lélekben nem létezik, nem érzem magamat olyan egyedül. Általad van erőm élni, adtál nekem örömöket, vidámságot. Hűséges őrízőm vagy, óvsz engem, erőt sugárzol nap - mint nap, és általad már élni akarok, küzdök, mert dolgom van, melletted kell maradnom, hogy te boldog légy.

KESERű KALÁCS

Varga Viktória főzte az este leáztatott sonkát, mosta a tojásokat. Nagy nap a mai, sok szempontból is. Ritkán esik a Húsvét szombatja április tizenkilencedikére, amikor megesküdtek Erdős Gáspárral.
A mai nap tizenöt éves évforduló. Ezen kívül nyolcadikos lányának ma jön bemutatkozni első udvarlója. Az asszony nagyon izgult, hogyan kell viselkedni ilyenkor egy anyának. Hatodikos fiát is rábeszélte, ne zavarja nővérét, amíg itt lesz Bence, hagyja őket beszélgetni nyugodtan.
Zoltán megígérte, úgy lesz. Vanda úgy tett, mint aki nem izgatott. Nézték a tévét apjukkal.
Viktória még csak harmickét éves volt, de már testi betegségek sora miatt rokkantnyugdíjas.
Nehezen, lassan ment a munka, pedig nagyon igyekezett. Férje három évvel volt idősebb.
Korán házasodtak, de a nehéz életük ellenére sohasem bántak meg semmit. Anyagilag is, családi problémák miatt is küzdelmes évek követték egymást. Most, a kamasz gyerekekkel bizony nem lett könnyebb. Az anya megpróbált szép emlékeket felidézni, például egyetlen nyaralásukat, ami a sok gond ellenére széppé sikeredett, megérte a belefektetett munka.
Szerelmes kislánya kisbabakorára gondolt, amikor olyan boldogok voltak.
Pontban fél kettőkor kijött a család a konyhába, becsalták anyát, és fülig érő szájjal átadták ajándékaikat az évforduló percében.
- Nyuszika, legyetek boldogok még ezer évig együtt – monta Vanda, és odaadta kis csomagját, egy szép gyertyát.
- Anya, sok boldoságot! – köszöntötte Zolika. ő saját készítésű repülőgépet adott, nagyon szép volt!
- Mamuska, éljünk sokáig együtt – ölelte meg szűkszavú párja, akitől egy garnitúrát kapott, egy kék kvarcórát hozzáillő tollal.
Könnyezve karolta át családját, és átadta apának az ő ajándékát, egy töltőtoll, golyóstoll, és rotringceruza-készletet. Nagyon boldog volt. Érezte, ezt a napot soha nem felejti el, amíg csak él. Nehezére esett visszamenni a konyhába, elüldögélt egy kicsit.
Azután a megfőtt sonkát kivette a léből, óvatosan alufóliába csomagolva tányérra tette, ki ne száradjon. A főzőlébe beleeresztgette a tojásokat, s míg felforrt a víz, megmosta a kolbászt.
Tíz perc fővés után kiszedegette a tojásokat, megtörölgette szalvétával egyenként, majd mehetett a fazékba a kolbász negyed órára. A vöröshagymahéj levében főtt barna tojások már tegnap elkészültek a locsolkodóknak. Az ebéden rég túl voltak, csak spenót volt. Elkezdte szeletelni a kalácsot, volt édes is, „ sós „ is, mosolygott, mert a gyerekek azt hitték, igazán sós a „ nem édes „ kalács.
Egyszercsak ott állt anyósa az ajtóban, köszönt… Mi történhetett? Hiszen most készültek bemenni hozzá a kórházba, a szívével van most baj. Csak húsvétra engedték haza? Végleg nem lehet, hiszen súlyos az állapota…Jaj, Istenem…
- csókolom, anyuka! Hazaengedték? Mért nem telefonált, hogy menjünk magáért? Hívott taxit? Üljön le hamar…
- Hazajöttem, kislányom, mer egész éjjel beszél a mellettem fekvő, mindenki mindig rólam beszél, és nem aludtam egy szemet se, itt maradhatok?
- Persze, anyuka, mindjárt készítem Zoli ágyát, és fele szekrényét, ők meglesznek Vandával egy szobában, majd Zoli a földön alszik. Be tetszett jönni a kulcsával?
- Igen, kislányom, nem akartam csengetni. Akkor fel is veszem a hálóingemet, jó?
- Persze, anyuka. Hogy van? Itt vannak a gyógyszerek? Ebédelni tetszett már?
- Nem kell semmi, Viktória, csak lefekszem.
Amikor anyósa percek alatt elaludt, az asszony bement családjához, elmondta, hogy mi történt. Olyat kért párjától, hogy még maga is megdöbbent rajta:
- Apus, kérlek, nézzük meg gyorsan titokban mama táskáját, van-e zárójelentés, vannak-e gyógyszerei, mert nagyon rosszat sejtek.
- Jó, nézzük meg, mert én is félek, mi történhetett…
A zárójelentésben többek között az állt, hogy mama saját felelősségére jött haza, de hála Istennek , a gyógyszerek meg voltak. Nagyon féltek, nehogy infarktust kapjon. Végezték tovább a Húsvéti munkálatokat gépiesen, azután megérkezett Vanda barátja, Bence.
Kínálták édes és sós rágcsálnivalóval, üdítővel, azután hagyták őket kettesben izgatottan a lányszobában. A sors még kegyes volt hozzájuk, a gyerekek nagy szerelemben váltak el, randevút megbeszélve. Az egyik félelmen tehát túlestek. A konyhában beszélgettek, amikor mama egyszercsak kirontott, és soha nem látott haraggal rájuk ordított, hogy őróla ne beszéljenek, főleg rosszakat, mert a lányához nem mehet, azok újházasok, és terhes is, akkor haza megy . Kést ragadott, és ráripakodott Vandára, hogy ne hazudozzon, őt is ugyanúgy szereti, mint másik két unokáját a lányánál. Nagy nehezen és halára rémülve bekísérték a nagyszobába, nyugtatgatták, hogy félreértette, ilyesmiről szó sem volt, nézzenek inkább tévét.Lassan ráállt, és lefeküdt a franciaágyra, mellé a fia, lábtól a gyerekek, Viktória a fotelba ült. Lopva állandóan anyósát leste, hiszen mert depresszióval is kezelték, látta már sokszor, mi az a paranoid skizofrénia. Iszonyúan rettegett. Hogyan fognak aludni ebben a félelemben…mama furcsán kapirgálta az ágyat, szeme idegenül homályos tekintettel nézett, arca ismeretlen kifejezést öltött. Hirtelen felült, és azt mondta, ez a sütemény meg van mérgezve, ő náluk nem eszik többet egy falatot sem. Megint megnyugtatták, könyörögtek, hogy az üres lakásba ne menjen haza betegen, Húsvétkor. Elmesélte, hogy milyen volt, amikor becsípődött a dereka, de hiszen sosem volt ilyen, Viktória dereka szokott becsípődni, most is majd-leszakadt. Csak most ne csípődjön be, csak most ne- imádkozott. Sajnos Vandán és rajta kis piros kiütések jöttek ki sorra, viszkettek nagyon, magas lázzal elmentek az ügyeletre. Rózsahimlő. Mire hazaértek, Zoli összehányta az ágyat, ki kellett takarítani. Mi jöhet még, édes Istenem, mi jöhet még? Síri csendben nézték a tévét, de nemigen tudták, mit látnak. Egyszerre csak felült mama megint, elővette a gyógyszeres zacskót, s láttuk, meghalt apósom orvosságai is benne vannak. Mama a prosztatagyógyszereket is be akarta venni, alig tudták lebeszélni, azután feje alá tette a zacskót. Megint mesélni kezdte, hogy lányának hogyan ment el a kisbabája, pedig ez nem történt meg, Gáspárék kisbabája ment el. Megmutatta, hogy neki még most is szép melle van, és nem is tudja, miért nem vált el tatától, pedig valójában nagyon szépen éltek tata haláláig. Ott a gyerekek előtt a végtelenül szemérmes anyuka kúpot akart feltenni magának. A drága mama teljesen kifordult önmagából. Hirtelen felállt, és kiabálni kezdett,hogy Géza azonnal menjen ki innen, ( szegény nagybeteg Géza régen meghalt szomszédunk volt ) mert a szanatóriumban is az ő melleit nézte, és ki ez a sok ember itt, akik mind őrá kiabálnak, hogy tegye fel a lábát, vegye le a lábát,
- mama kedves, nincs itt senki, halálos csendben nézzük öten a tévét halkan, be van zárva az ajtó, jöjjön, nézzük meg, a lépcsőházban sincsen senki
- mert leszaladtak a lépcsőn
- de hát a szomszédokban is csend van
- át tudnak jönni a falon
Haza akart menni mindenáron, zavaros tekintettel, szorongatva a gyógyszeres zacskót. Ekkor érezte Viktória, lépni kell. Egyedül lakásában nem maradhat, egyébként is bútorokat akart az ajtó elé tologatni, mert kintről is figyelik. Lányához nem megy. Fiáéknál nem akar maradni.
Mentőt kell hívni. A mentősöket alig lehetett meggyőzni, hogy nagy a baj. Viktória felhívta telefonon az őt kezelő pszihiátert, hogy mi a teendő. Az adjunktus megnyugtatta, Húsvét vasárnap délelőtt bemegy a kórházba, megvizsgálja. Az ügyeletes orvos is nehezen vette észre a bajt. Végtelenül kimerülten hagyták ott szegény mamát. Mire hazaértek, aranyos gyerekeik csodás húsvéti hidegtál – vacsorával várták őket. A beteg, nyugtalan éjszaka után nem voltak képesek reggelizni. Indulni kellett amúgy is a kórházba. Paranoid skizofrénia, üldöztetéses téveszme.
Nos, így lett ezen a tizenötödik Húsvéton keserű a kalács.
Szólj hozzá